Baranyi Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése 2.

A kereszténységtől az antitradicionalitás jelenkori uralmáig

Fentebb utaltam az eredeti vallások kimerülésére, amikor a vallási elöljárók már nem rendelkeztek megfelelőképpen a papi hatalomhoz nélkülözhetetlen, tényleges mágikus képességekkel. Ez valójában az egyetemes tudati elsötétedés egyik fokozata, amely a jelen világkorszak, az úgynevezett Kali-yuga fő jellemzője. A valószínűleg igen összetett magyar őshagyomány esetében is ez a kimerülés tette lehetővé, hogy a kereszténység térítői esélyei megnövekedjenek. A keresztény vallás felvétele minden népnél traumatikus volt, mindazonáltal már nem lehetett fenntartani a régi formákat. Esetünkben maga a felvétel egyrészről nehezen ment végbe, ami a ksatriya magyarság főbb vonalaiban szoláris hagyománya eltérő voltának volt betudható, másrészről mégis könnyen játszódott le, ami elsősorban azon metafizikai ideák jelenlétének köszönhető, amelyeket a letelepedő magyarság kétségtelenül szilárdan birtokolt. Az úgynevezett “pogány” lázadásokhoz (Vata-féle és Vata fia János-féle) jóllehet még sokan kötődtek, ám ezek leverésében nagy szerepet játszott az a negatívum, miszerint a lázadások kimerültek a kereszténység elleni szembenállásban, anélkül, hogy ehelyett valami valóban egyetemes érvényűt tudtak volna felmutatni. Ugyanakkor, más síkon vizsgálva, a x. századi európai politikai helyzet és a valóságos erőviszonyok teljes félreértésével lehet csak megkockáztatni azt a naiv állítást, hogy a magyarság mint “pogány” és nomád nép zavartalanul tovább élhette volna a maga, Nyugattal szembenálló “turáni” életét. A kereszténység felvétele, illetve az ábeli nomád életnek a kaini letelepedettségre cserélése együtt nyilvánvalóan traumatikus volt, s ennek utóhatásai még évszázadokig tovább éltek népünk körében; a kereszténység azonban mégis a jövő útját jelentette. Azt az utat, amelyet megfelelő látnokok – sőt talán maga Atilla hun király – utódaiknak, egyszersmind a tradicionalitás jegyében álló magyar népnek jó előre kijelöltek.

A jelen korból nézve, amikor is a metafizikai értelemben vett sötétség – az általános involúció következtében – messzemenőkig nagyobb tért hódított a földi–emberi világban, mint a középkorban, a Koppány és Vajk (későbbi Sanctus Primus Stephanus de genere Turul), illetve a magyar ősvallás és a kereszténység közötti, akkoriban kibékíthetetlennek tetsző ellentét valójában egyáltalán nem végletes. A tradicionális szellemiség két különböző formája állt itt egymással szemben, de amelyek az összes felszíni ellentét ellenére, pontosan a lényeget, az alapelveket tekintve korántsem végletesen összeegyeztethetetlenek. A valóban kibékíthetetlen ellentét, a földi–emberi világban elképzelhető leghatalmasabb szembenállás a metafizikai “sötétséggel” azonos antitradicionalitás és a metafizikai “világosságot” megjelenítő Tradíció és tradicionalitás között feszül. Ez az ellentét esetünkre lefordítva nem Koppány és Vajk, hanem a Szent István-i és a modern Magyarország között vonható. És akik a xi. században felismerték ezt, jól tudták, hogy Ábel gyilkosa nem a kereszténység, amely bár lényegében a Kali-yuga jellegzetes terméke, alapelveit illetően vitathatatlanul a Tradíció letéteményese. ők Kain helyett Séth nemzetségét látták meg, helyesen, a kereszténységben: “Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szüle néki Fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond énnekem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain… Akkor kezdék segítségül hívni az Úrnak nevét.”8 És ez a felismerés a továbbiakban életmentő jelentőségűnek bizonyult.

Fentiek értelmében a kereszténység felvétele egyrészről kétségtelenül súlyos kárt okozott, mind világi, mind lelki–szellemi síkon a magyar nemzetnek és annak, amit a magyarság a történetben megnyilatkoztatni hivatott, másrészről viszont – a Hagymány fényének hosszabb távon biztosított átsugárzása miatt – felbecsülhetetlen pozitívumokat hordozott. Maga a kereszténységgel egybeforrott Árpád-ház kihalása (1301) szimbolikus értelemben nem választható el élesen attól, hogy ekkorra a magyar nép zömében elvesztette a rangot, hogy körében a szakrális dinasztia közvetlenül megtestesüljön. Mindazonáltal Magyarország Turul-dinasztiát (Árpád-ház) követő királyi dinasztiái, nevezetesen az Anjou-, a Luxemburgi-, kevésbé a Jagelló-, valamint a Habsburg- és a Habsburg-Lothringen-dinasztia a monarchia lényegéből adódóan egyaránt tradicionális–metafizikai áthatottságúak voltak, és működésüket döntően a hagyományos alapelvek irányították. Mivel – mint jeleztük – a dinasztiák mindig nemzetfeletti valóságok letéteményesei, az Árpád-ház kihalása utáni királyellenes felkelések alapjaikban már antitradicionális indíttatásúak. A magyarság sorsa és végzete nyilatkozott meg ezekben az évszázadokon át húzódó, látszólag a függetlenség kivívására irányuló törekvésekben. Amiről itt valójában szó volt, az Ábel emlékezete az elveszett fénykorra, amelyet a pusztai harcos a középkori Európában már hiába keresett maga körül; ebből alakult ki az a sajátos titániság, amely negatív értelemben a magyar lelkület egyik jellemző vonása lett: magasrendű képességek elhibázott cél szolgálatába való állítása. Olyan, mintha a harcos, aki nem nyugodhatik, hozzá illő, megfelelő ellenfélre csak a fenség birtoklójában lelne. A megoldás természetesen nem a fegyverletétel, hanem az ellenségkép kiigazítása, s ezáltal a törvényes harc megvívása: s éppen ez a kiigazítás a jelen tanulmány egyik fő feladata.

Úgy tűnik, a magyarság hanyatlása, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag egészen napjainkig tart, a tradicionális szellemiség hanyatlásával, pontosabban háttérbe húzódásával párhuzamosan folyik. Jeleztem már az Árpád-ház kihalásának szimbolikus jelentését, ami hozzávetőlegesen egybeesik a tradicionális értelemben vett keresztény középkor végével. Az Európa egészét érintő tudati–létbeli elsötétülés természetesen Magyarországot sem kerülhette el, noha itt a kórtünetek – a keletibb fekvés miatt – mindig némi eltolódással jelentkeztek.

A világot elsötétítő antitradicionális elúttalanodás Nyugatról indult el, s amikor a maga igazi valójában megnyilatkozott, “reneszánsznak” nevezték el, noha újjászületésről szó sem volt, hanem éppenséggel a még életben maradt tradicionális maradványok példátlanul gyors pusztulása, pusztítása zajlott Európa szerte. Az az elsősorban a tudat egyetemességét érintő pusztítás, amit a “reneszánsz” a művészet és a társadalmi élet területén vitt végbe, a vallás területén a “reformáció” révén teljesedett be. 1526 nem pusztán a magyarság tragédiája, ez az évtized az egyetemes szellemtörténet tragédiája is: Luther, Zwingli, Kálvin “tiltakozó” nevei fémjelzik a korabeli európai eseményeket. Anélkül, hogy a “reneszánsz” vagy a protestantizmus kritikai fenomenológiájába e helyütt belemélyednénk, megemlíthető, hogy ekkora a klasszikus keresztény felekezetek szellemi értelemben vett kimerülése is hozzájátszott a protestáns szekták sikeres színre lépéséhez, amelyek némelyike olyan alacsonyrendű emberi képességekre apellált és apellál mind a mai napig (pl. “hit gyülekezete”), amelyek rossz értelemben vett eksztatikus állapotokat provokálnak, miközben a vallást pusztán emberi, társadalmi, morális síkra szállítják le. Tény, hogy a szigorúan antitradicionális reformáció, s ezen belül a kálvinizmus, Magyarországon söpört végig talán a leggyorsabban, s hogy némelyek még a kálvinizmust tekintik az “igazi magyar vallásnak”, mindennek nevezhető, csak pozitívumnak nem. A tekintély elleni lázadás, a sokakat jellemző titáni deviáció folyományaként, hamar otthonra lelt a kálvinizmusban, noha vitathatatlan, hogy az ellenreformáció is jóformán Magyarországon aratta legnagyobb sikereit. Ugyanakkor “a katholicizmus némely területen érződő »nyomasztó ereje« helyett egy kevésbé elnyomó jellegű és az ősi magyar vallási alaporientációval jobban rezonáló vallási irányzat – ugyanekkor keresztény irányzat – jelent meg a reformációt követően. Ennek hatására ősi magyar tradicionális és vallási motívumok kerültek a felszínre; olyan erők és elemek, amelyek sokáig lappangó állapotban voltak, s e hatás nélkül talán örökre eltűntek volna.”9

A Nyugatról elindult antitradicionális akció következő fő fázisa a voltaképpen elsötétedést jelentő “felvilágosodás” volt, amely csupán a “reneszánszban” s a “reformációban” felszínre került téveszméket vitte végkifejletükhöz. Az európai polgári forradalmak kedvező visszhangra találtak a magyarság modernista eszméktől már átitatott részénél, noha az 1848-as eseményeknek számos higgadt, de határozott ellenzője is akadt (Dessewffy, Szécsen, Szögyén-Marich, Zichy). Mindent összevetve és minden látszat ellenére nem valamiféle “igaz magyarság” húzódott meg az 1789-es francia forradalom eszméit Magyarországra importáló erőknek a hátterében, hanem a lét okkult háborújának aktuális felvonása, egy nivelláló nacionalizmus, amelyben ebben a formában az a baloldali téveszme lépett működésbe, miszerint – érdemeitől és létrendi rangjától függetlenül – az egyetlen és legfőbb érték az, ha valaki egy adott nép körében születik. Továbbá egy homályosan meghatározott és nivellatív alapon elgondolt nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a résztvevőket, minden esetleges jó szándék ellenére, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítése irányába hatott. (A félreértéseket elkerülendő e ponton meg kell jegyezni, hogy van, de főként lehetséges egy nem nivellatív, jobboldali nacionalizmus is, amely a a létrontás jelenlegi “globális” fázisában, számos érték vonatkozásában pozitív megtartó erőt képvisel.)

A középkorban, de bizonyos ideig az újkorban is, úgy Európában, mint Magyarországon a nemzet, a náció a nemességet foglalta magában, nem pedig a birodalom vagy az ország minden lakosát (regnicola). A közönséges nacionalizmus, lényegében minden minőségi különbséget mellőzve, egy ország valamennyi lakosát a nemzet tagjaként kezdi kezelni; szemében az adott nemzethez való tartozás az elképzelhető legnagyobb méltóság, miközben minden más méltóságot kvázi nem létezőnek tekint. Ez komolyabb méretekben, megerősödve először a reformáció útitársaként jelentkezett, majd nagymértékben kedvezett neki a “felvilágosodásnak” titulált fokozott elsötétedés. Innen már csak egy lépést kellett tenni lefelé az internacionalizmusig, amely a legotrombább kifejeződését az 1917-es oroszországi, az 1918-as és 1919-es magyarországi és németországi (bajorországi) forradalmakban találta meg; a lefelé való nivellálás iskolapéldáját képező internacionalizmusban már nem valamely nemzethez való fizikai tartozás a legfőbb pozitívum, hanem az a komplexnek aligha nevezhető tény, miszerint mindenki ember; mindegy milyen, a lényeg az, hogy ember. És e ponton hosszan sorolhatnánk a modern Nyugat felől Magyarországba áramló antitradicionális téveszméket, és ezek katasztrofális következményeit, amire e helyütt aligha van lehetőség. Ami az elmondottakból mintegy következtetésként kiviláglik, nem más, mint hogy a magyarság Keletről hozott, kétségtelenül magasrendű tradicionális céljait szem elől tévesztve, fokozatosan süllyedt a modern világ racionalista és materialista mételyébe, s eközben még azt sem vette észre – egy-két tisztán látó elmét kivéve –, hogy a régóta tépő “balsors” ezen elúttalanodás szükségszerű következménye. Koppány (Ábel) fellázadt a kereszténnyé lett Vajk ellen, összetévesztvén őt Kainnal, az átkozott gyilkossal, pedig Vajk a Séth alapelv letéteményese lett. Ám a századok során mára beigazolódott Koppány intő szava: minthogy a nép az egykoron gyűlölt Nyugat kainitáinak csatlósává süllyedt; Kain azonban átkozott, s átka ideje beteltével szörnyű romlásba sújtja. Másképpen fogalmazva, csupán némi idő kérdése, hogy a modern Nyugat által szabadjára engedett démoni tendenciák mikor érlelik meg a Nyugatot – és ezzel együtt akár az egész világot – végromlásba döntő és megsemmisítő következményeiket. És míg vannak népek, amelyek a lehető legjobban érzik magukat e végzetes halálmenetben, addig a néhány “királyfi-lelkű” magyar, nem találva helyét, irdatlanul szenved. Ahogyan Szabó Dezső mondja: “A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külső és lelki életük összes bonyolultságával. Mi belepottyantunk, mint egy főnyereménybe. Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás, kiké az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya. Erős akarat, középtehetség: ez a demokrata típus, kérges szívvel és kérges arccal. A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel… Nekünk korán kell megvénülnünk, s halálunk után még sokáig kell virrasztanunk magunkat…”10

Az antitradicionális felforgatás jegyében a századforduló Magyarországán “föllép egy jelentős részében zsidó értelmiségi csoport – mondja Litván György – egy új nemzeti ideológia kezdeményezőjeként és irányítójaként azzal, hogy le kell rombolni a tradicionális nézeteket, és új történelmet, új történelmi szemléletet kell adni a magyarságnak, a nemzetnek. Nem Werbőczyt, hanem Dózsát, szóval nem a főpapokat és királyokat, hanem Martinovicsot és másokat, akiket a történelemből kitagadott az úri-nemzeti emlékezet, kell előtérbe helyezni, és méltó emléket állítani nekik.”11 A jelentős fogalmi zavaroktól eltekintve, e rövid részletből is kiviláglik, hogy a felforgatás erőinek ügyvivői nemcsak a történelem példátlan meghamisítására törekedtek – tegyük hozzá, rendkívüli sikerrel –, de ezzel egyidőben az ország politikai, kulturális, “tudományos” kulcspozícióinak túlnyomó részébe is beszivárogtak. A halálos kórként pusztító antitradicionális elúttalanodás – melyben, mintegy ellen-tigrislovaglást12 folytatva, kétségtelenül fő szerepet játszanak a nomádság kártékony arculatával összefüggésben álló, hazátlan és hitehagyott zsidóság egyes képviselői – nem állhatott meg félúton, s a végzet minden hősies küzdelem ellenére 1945-tel beteljesedett. A második világháború kétségtelenül nem a tiszta tradicionális fény és a sötétség ütközete volt; mindazonáltal épelméjű ember előtt – a több mint fél évszázados monstruózus szuggerációval dacolva – nem lehet kétséges, hogy hibáikkal együtt a Harmadik Birodalom és az úgynevezett szövetségi erők közül melyik fél képviselte kevésbé a felforgatást kiszolgáló erőket. A Magyar Apostoli Királyság mindkét világháborúban a szellemi szempontból pozitívabbnak (pontosabban kevésbé negatívnak) minősülő oldalon harcolt, s ez tökéletesen független attól, hogy az ellenséges, ám a jelen pillanatban is hegemónián lévő világpropaganda ezzel kapcsolatban mit tart lényegesnek a naiv emberekkel elhitetni. Az ellenséges vörös hordák jelenléte folytán Magyarország 1945-től 1991 közepéig ellenséges szovjet katonai megszállás alatt állt. Ezen időszak első lépésében “népbíróságoknak” titulált gyilkos brigantik és aljas hóhéraik likvidálták vagy elűzték a teljes magyar szellemi és társadalmi elitet,13 majd a kommunista terror- és propagandagépezet szellemileg és lelkileg szisztematikusan megmérgezte–megnyomorította a magyar nép szinte teljességét. A tények súlyosságát talán csak azzal érzékeltethetjük megfelelőképpen, ha határozottan kimondjuk, hogy az ország hozzávetőlegesen 150 éves török megszállása negatív jelentőségében eltörpül a Kun (Kohn) Béla, Rákosi (Rosenfeld), Kádár (Csermanek) által “vezetett” kommunisták rémuralma mellett: bármennyire is idegen volt a török–muszlim szellemiség a keresztény magyar lelkülettől, mégiscsak egy tradicionális rendet és kultúrát képviselt, ellentétben a szélsőséges módon antitradicionális és nyíltan felforgató szándékú bolsevizmussal, amely a szintén szélsőbaloldali szocializmussal együtt a legsötétebb emberalatti erők démonian okkult létrontási offenzíváját hivatott végrehajtani az emberi világban. A magyarság dicső (noha mára jószerivel kasztrált) emlékű 1956-os szabadságfelkelése és szabadságharca a halálosan ellenséges megszállók ellen ismét bebizonyította, hogy a szovjet típusú kommunizmus és a szintén okkult erők által irányított nyugati demokráciák egy tőről fakadnak: s ez az orvosolhatatlannak látszó, teljes körű antitradicionalitás, vagy alacsonyabb szinten megfogalmazva, az úgynevezett materializmus. A Kárpát-medencei magyarság minimum ezerszáz éves történetének legnagyobb tragédiája után (1945) azonban az eddigiek minden bizonnyal egyik legnagyobb szégyene akkor következett be, amikor az ország legádázabb ellenségei, az egykori rabtartók kozmetikázott utódai 1994-ben “szabadon” újraválasztattak. Akkor bebizonyosodott, hogy a “megváltozott rendszerű” ország nagy vonalaiban, körmönfont és manipulált módon, továbbra is könnyűszerrel a világméretű metafizikai elsötétedés és felforgatás szolgálatába állítható: immáron a globalizmus fedőnevű még agresszívebb létrontási offenzíva jegyében. Mindez szellemi értelemben először a hagyomány, majd a vallás, végül a kultúra szinte teljes körű elveszítésével függ össze, azzal az elsötétült és masszívan materialisztikus szemléletmóddal és gyakorlattal, amely mind a kommunista rémuralmat, mind a démonok uralmát előkészítő, úgynevezett demokráciát lehetővé teszi. Nem kétséges, hogy a modern Nyugat és ezzel együtt a mai Magyarország is mélységesen antikrisztusi, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális. S az a cél, amelyet az országban jogtalanul uralkodó elemek – szabadkőműves és más, a pénzuralmi köröket is irányító erők diktátumainak szolgamód megfelelve – ráerőszakolnak az előzetesen porig alázott és elbutított magyar népre, a hagyomány szerint a civitas diaboli, az “ördög országának” világméretű felépítése. Ennek egyelőre csak halvány előképét látjuk többek között azoknak a mélységesen szellemellenes szektáknak az özönében, amelyek a háború után a “dialektikus materializmuson” mint hivatalos világnézeten felnevelkedett generációk körében csendesen, de annál nagyobb számban szedik áldozataikat a posztkommunista régiókban. Mindezt egy betegesen túlhajtott ökonomizmus, a gazdaság démonának delíriumos gőzfelhőjében, ahol már-már minden szemfényvesztést hitelesíteni lehet azzal, hogy “megfelel az »európai uniós« követelményeknek”.

Mindezek után joggal vethető fel a kérdés, mit tehet a hagyományaihoz hű magyarság a végromlás elkerülése érdekében. Képes lehet-e a biztos pusztulás felé rohanó, modern, antikrisztusi Nyugat és a modernitás semmibe vezető útjáról letérni? Vagy ami ugyanaz, a megváltozott körülmények figyelembe vételével, vissza tud-e Atilla, Álmos, Árpád, Szent István, Szent Imre és Szent László útjára térni?

Close
RiA