Baranyi Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése 3.

A Nyugat bukása és a magyarság szellemi elhivatása

A tradiconális Kelet14 szellemi jelentőségét megfelelőképpen ismerve, amikor feltesszük a kérdést, hogy mi valójában a magyarság legmagasabb rendű szellemi küldetése, a válasz megtalálása végett abból kell kiindulnunk, hogy a magyarság az egyetlen olyan nép a Nyugaton, Európa szívében, amely – azzal egyidőben, hogy jelenleg aktuálisan és minden ezzel összefüggő deviációval együtt nyugati népnek számít – egy, nem túl távoli, keleti eredetet és ezáltal egy látens keletiséget tudhat magáénak. Ebből az intermedier–centrális helyzetből szellemi vonatkozásban egy kettős előny fakadhat. Egyrészről a nyugati pozícióból kifolyólag ténylegesen átélhető az a katabázis (’alászállás’, ’pokolraszállás’), amit ma a modern világ jelent a mélységekbe tekintők számára, és ami a keleti népeknek – bár az antitradicionalitás ott is rendkívüli gyorsasággal eszkalálódik – csak hosszú tévelygés és szenvedések után lehet majd elemi tapasztalata. E katabázis lehetséges folyománya az a katarzis, amit a szent újratalálása, a szakrális hagyomány egyetemességének felélesztése–feltámasztása jelenthet. Ily módon szorosan az elsőhöz kapcsolódik a második hatalmas előny mint lehetőség: a keleti eredet principiális mivoltának az egyéni és közösségi emlékezet mélyéről tradicionális mentalitásként való felébresztése, s újra napvilágra hozatala, ami az alászállás és megtisztulás után a hagyomány és ezáltal a szentség újra birtokba vételéhez és megvalósításához felbecsülhetetlen segítséget nyújthat.

Fentiek belátó megértéséhez nem lesz haszontalan a nagy tradicionális gondolkozó, René Guénon Nyugat jövőjével kapcsolatos meglátásait összefoglalni, azon Nyugat jövőjét, ami felé, egy teljesen elhibázott elgondolás jegyében a bolsevizmus közvetlen terrorja alól felszabadult, évezredfordulói magyarságot kézzel-lábbal terelni igyekeznek jogtalan “vak vezérei”. (Jóllehet, ehhez hozzá kell tenni, ma már a Nyugat felé haladásnak egy alább részletezett, ezzel ellentétes, pozitív értelme is lehet, amennyiben ez nem a tradicionális Kelet ellenében, hanem annak jegyében való Nyugat felé haladást jelent).15 Nos, Guénon számára már a xx. század elején nyilvánvaló volt, hogy ha az antitradicionális akció végeredményeként rohamosan közelgő katasztrófa az általa tapasztalt (tehát a mainál jóval kevésbé lecsúszott) szellemi színvonalon találja a nyugati világot, semmi olyasmi nem áll majd rendelkezésre, ami az anyagi civilizáció elkerülhetetlen hajótörését átvészelhetné, s ily módon az, ami a romba dőlő nyugati világból esetlegesen fennmarad, szükségképpen a barbarizmus legalantasabb formáiba süllyed. Természetesen ugyanez a sors vár a magyarságra is, amennyiben a továbbiakban is feltétel nélküli kiszolgálója marad a modern tendenciáknak, amelyek jelenleg az egész emberiség megmételyezésével, majd ezt követően elpusztításával fenyegetnek. Guénon továbbá azt mondta, hogy a hiteles keleti tradicionális tanítások és alapelvek birtokba vétele révén a Nyugat, ha a katasztrófát nem is kerülheti el, legalább csíráiban birtokolhatná azokat az elemeket, amelyek az eljövendő új világ alapelemeit képezhetnék. Nos, a helyzet Guénon óta annyiban romlott, hogy mára gyakorlatilag a Keleten is megszűnt a tradicionalitás túlsúlya, s a nemrég még élő Kelet, mára jószerivel “spirituális emlékezetté” lett. Mindazonáltal mielőtt a Kelet “mély megvetéssel a földig hajolt volna a Nyugat előtt”, szellemi kincseit átadta néhány arra alkalmasnak bizonyult nyugati személynek, azoknak, akik hozzávetőlegesen az elmúlt száz év során a metafizikai tradicionalitás létszemléleti alapjait – a Nyugat számára is érthető módon – lefektették. Éppen ezért, amit tegnap még Keleten kellett kutatni, ma többnyire éppenséggel a Nyugat legfrissebb, újjászületett szellemi alkotásaiban található meg. Az azonban, hogy általában a Nyugaton nagyobb erővel megjelenik-e az igény a tegnapi, tradicionális keleti tanítások, s ily módon az egyetemes, metafizikai alapelvek átvételére, természetesen kérdéses (és akkor még a Nyugat által időközben antitradicionalizált Kelet úgyszólván “bumerángszerű” problémájáról nem is beszéltünk). Ugyanakkor az sem elhanyagolható probléma, hogy azok, akik egy esetleges elmélyült alapelvkutatás révén megszerezték az irányváltáshoz szükséges, megfelelő metafizikai tudást, a nyugati világban jelenleg minimális befolyási körrel rendelkeznek, (s ezen talán csak egy jól kidolgozott, grandiózus ksatriya akciósorozat segíthetne). Azt pedig már Guénon kifejtette, hogy az elit tömegekre való megfelelő hatásához – ha ezt a jelenlegi szuggesztiós források kiiktatásával semmi nem akadályozza – elegendő, ha a számuk eleinte minimális, s ekkor afféle pozitív értelmű “kovászként” tevékenykednek az irányt változtató Nyugat jövője érdekében, s a munka oroszlánrészét maga “az igazság ereje” végzi majd el. A Nyugat előtt álló feladat – a továbbra is egyre rohamosabban közelgő katasztrófa elhárítása érdekében – tehát kettős: egyrészről a tegnap Keletjéről származó és a nyugati tradicionális szerzők által az elmúlt száz év során jórészt át- és feldolgozott, valamint ezáltal elérhetővé tett tradicionális alapelvek birtokba vétele révén a megfelelő felkészültségű intellektuális elit megszervezése/megerősítése – amely, tegyük hozzá Julius Evolával egyetértve, a nyugati mentalitás mibenlétét szem előtt tartva, principiáli-san leginkább a középkori aszketikus–lovagi rendek mintájára (természetesen a tér és idő szabta feltételekhez átdolgozott módon) szerveződhetne. Másrészről a kialakult intellektuális elit befolyásának lehető legtökéletesebbé tétele, hogy ezáltal ez a megfelelő irányokba terelhesse a tömegek súlyosan elferdült mentalitását. A tradicionális alapelveken nyugvó, megfelelő mentalitás kialakulásával a rend minden más területen ismételten megjelenne, anélkül, hogy azokba közvetlenül be kellene avatkozni, mivel a világon minden az alapelvek függvénye. A feladat tehát intellektuális rendű, ellenben minden társadalmi–politikai, netalán gazdasági reformjavaslat hasonlatos ahhoz, mint amikor valaki rákos daganatok ellen hashajtóval próbálja magát kezelni.

Ugyanakkor az előzőekből nyilvánvaló, hogy mára teljesen kizárható a lehetőség, miszerint – a nyugati nyomásra felfegyverkezett – tradicionális keleti civilizációk meghódítják a Nyugatot; ez esetben a szellemi elit feladata a tradicionális alapelveket birtokló “hódítók” helyreigazító munkájának segítésére korlátozódott volna.

A legkedvezőbb – mintegy harmadik guénoni lehetőség – az lenne, ha a teljes irányváltás és új irányú kibontakozás a Nyugaton spontán módon, mintegy belülről menne végbe.

Visszatérve a Keletről átvett tradicionális tanítások nyugati talajba való átültetésének hatalmas munkájára, aminek – tradicionális tanról lévén szó – természetesen a személyes megvalósítás az elsődleges előfeltétele, egy megerősödő magyar szellemi elit szerepe egy sajátos okból kifolyólag, nagy jelentőségű lehetne ebben. Függetlenül attól, hogy – mint említettem – a magyarság zöme mentalitását tekintve ma tipikusan nyugati, vagyis antitradicionális befolyásoltságúnak számít, keleti eredetéből kifolyólag néhány tagja latensen nagyszabású szellemi lehetőségeket hordoz. Ez a lehetőség természetesen nem egy konkrét hagyományhoz kapcsolódik, hiszen a keleti magyar őshagyomány és ősvallás teljes körű felkutatása és életre keltése ma már sajnos aligha lehetséges, hanem a tradicionalitás egészét érintő spirituális emlékezethez. Ahhoz az intuitív emlékezethez, amely nélkül a tradicionális szellemiség egyetemes restaurációja teljesen elképzelhetetlen. Mert tudniillik ma már nem egyszerűen ennek vagy annak a részleges tradicionális formának vagy vallásnak az életre keltése a feladat, hanem lehetőség szerint a Hagyomány és a tradicionális szellemiség egészének együttlátása és újra birtokba vétele. Ma már – a szellemi elit szintjén – nem elég csak kereszténynek, csak muszlimnak, csak hindunak vagy csak buddhistának lenni és sorolhatnánk, hanem a vallások és a hagyományok transzcendens egysége felismerésének fényében, valódi egyetemesség és egyetemes orthodoxia letéteményeseivé kell lennie mindazoknak, akik a modern világ gyilkos sodrával valóban hathatósan kívánnak szembeszállni.

E feladat végrehajtásához a magyar szellemi elit számára felbecsülhetetlen segítséget nyújthat az ősi keleti eredet és tudás, amelynek a hagyományos létszemlélet restaurációjával egybeeső újra birtokba vétele révén – amellett, hogy úgyszólván Kelet–Nyugat közötti intellektuális hidat képezhetne (noha itt komoly nehézséget jelent a nyelvi akadályok leküzdése) – centrális megvalósítási helyévé lehetne. A magyarság minimum ezerszáz éves kárpát-medencei történelme során, éppen egyfajta centrális helyzetéből kifolyólag, szinte folyamatosan Kelet és Nyugat ütközőpontja volt, s bár iszonyú veszteségek árán, mindent feltartóztató erejűnek bizonyult. Ám ahol erők ütközhetnek meg, ott erők szintetizálódhatnak is, s ami a magyarság nagy lehetősége: a Kelet és a Nyugat, a kezdet és a vég autonóm univerzális szintézise. Ehhez a valóban aktuális szellemi feladat: az antitradicionális, nyugati eltévelyedésben való katabázis után ennek radikális elvetése, majd a Hagyomány metafizikai szintekig elható visszaszerzése, s ekképpen, a nomád keleti Eredet tudatának felébresztése révén, a letelepedett nyugati Vég Szent Városának és ily módon az eljövendő Aranykornak a felépítése.

Ez az a cél, ami a nomádságból letelepedő magyarság számára a kereszténység felvételét elfogadhatóvá tette; ez már nem Ábel (Vajk), hanem Séth (István) vertikális útja az égi városba, vagy az újszövetségi szimbolika nyelvén szólva, a transzcendens mennyei Jeruzsálembe, az igazi Béke városába. Ennek megteremtésekor a Kezdet és a Vég találkozik. Harcos Csaba királyfi győzelemre viszi népét. A “régóta tépő balsors” örökre véget ér.

Close
RiA