Ugrás a semmibe

Múlt heti számunkban a balliberális ellenzék választási esélyeit boncolgattuk. Most a Jobbik helyzetét tekintjük át. Vona Gábor pártja az utóbbi időben megtorpant, és bő fél évvel a választások előtt csak egy biztos, a hatalomért bármire képesek, bárkivel összefognak, bármit és annak az ellenkezőjét is elmondják, ha szükséges.

Vona Gábor alaposan összezavarodott az elmúlt hetekben, hónapokban. A néhány évvel ezelőtt még magabiztos Jobbik-vezér mintha mindent megtenne azért, hogy jövőre a lehető legkevesebben szavazzanak pártjára. A Jobbik története világosan megmutatja, hogy amikor új témákat találtak (például cigánybűnözés), akkor felívelt a támogatottságuk, legalábbis szintet léptek, mert a leegyszerűsítésekre, féligazságokra mindig fogékony az emberek egy része. Amióta azonban a Jobbik az úgynevezett néppártosodás útjára lépett, igazán csiklandós témák helyett unalmas szakpolitikai üzenetekkel és gyermeteg javaslatokkal jelentkeznek – a jelek szerint teljes kudarccal.

Csak az elmúlt néhány hét terméséből szemezgetünk. A Jobbik európai béruniót sürget, miközben az Európai Bizottság határozata kizárja azt, vagyis felesleges és haszontalan a tervezett aláírásgyűjtés. Teljesen visszhangtalan az a javaslatuk is, hogy politikusok ne tölthessenek be sportvezetői állásokat, az pedig már a politikai demagógia tárgykörébe sorolandó, hogy ha kormányra kerülnének, elengednék az egészségügyi dolgozók egészségbiztosítási járulékát. Ennél is van azonban lejjebb: amikor Vona Gábor vitára invitálja Orbán Viktort, és azt javasolja, mindketten viseljenek hazugságvizsgálót a beszélgetés alatt, akkor térdig gázol a csalánban a politikai bulvár mezején, pedig tudhatná, hogy a nevetséges politikus lényegében halott politikus.

Az igazi botrány azonban a választójog tervezett megvonása a nyolc általánost nem végzettektől, illetve Vona Gábor gúnyos kifakadása a nyugdíjasok ellen. Az első javaslat akár logikus is lehetne a néhány évvel ezelőtti, mindent felforgatni óhajtó szélsőjobboldali párttól, annál furcsább azonban a látszólag megszelídült mozgalomtól. A Jobbik kínos magyarázkodásra kényszerült, hiszen a javaslat cigány- és szegényellenessége gyökeresen szemben áll azzal, amit mostanában magukról hirdetnek. A választójog tervezett szűkítése ugyanakkor feltárta a Jobbik kommunikációjának fő csapdáját: egy fenékkel nem lehet két lovat megülni.

Miközben a Jobbik korszerű, mérsékelt, európai néppártnak álcázza magát, rendre kikacsintgat radikális követőinek. Ez a politika azonban halálra ítélt, hiszen a legradikálisabbak már árkon-bokron túl vannak, és minden bizonnyal örökre leírták magukban a Jobbikot, a maradék baloldali szavazók többsége pedig zsigerileg idegenkedik a tegnap még náci jelszavakkal operáló párttól.

Efféle kikacsintásnak indulhatott, de balul sült el Vona Gábor nyugdíjasokat szidalmazó Facebook-bejegyzése. Ebben arról elmélkedett, hogy „hétköznapokon kedves bácsikák és nénikék magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, ordibálnak trágárul és hörgik fel a XX. század minden traumáját”, valamint „a szemeikben gyűlölet lobogott, a szájukból pedig a szennyvíz folyt”.

Hogy a Jobbik politikai légyfogóként tekint a nyugdíjasokra, jól bizonyítja egy 2014. szeptember végi szekszárdi Jobbik-rendezvényen rögzített hangfelvétel. Ebben Sneider Tamás alelnök többek között így fogalmazott az idősekről: „Nélkülük szavazás már nem is lehet, ahhoz, hogy őket megszólítsd, ahhoz neked egy kedves, aranyos gyereknek kell lenni – majd hozzátette –, ettől függetlenül nem változik semmi az elképzelésünkben, csak a kommunikációra kell figyelni.”

A kommunikáció azonban most alaposan félrecsúszott, hiszen Vona Gábor bejegyzését országszerte óriási indulattal fogadták a nyugdíjasok. Fél évvel a választások előtt érthetetlen, miért kellett magukra haragítani egy népes választói csoportot. Másrészről a nyugdíjasügy utóélete bebizonyította, hogy a kormánysajtó jóval eredményesebb, mint a Hír TV-vel és Magyar Nemzettel megtámogatott jobbikos pártsajtó. Orbán Viktorék üzenetei rendre elérnek a célközönséghez, míg Vona Gáboréknak csak a tűzoltás marad.

A Jobbik előtt tornyosuló kérdések közül kétségkívül a pártszakadás a legfontosabb. Még akkor is így van ez, ha az Erő és Elszántság nevű új szervezet bemutatkozása finoman szólva sem haladta meg egy becsület napi rendezvény színvonalát. A szervezet léte azonban komoly csapás a Jobbik sokat hangoztatott egységére, sokkal komolyabb, mint az eddigi szakadárok mozgalmai. A Betyársereg alapítói és vezetői, Tyirityán Zsolt és Toroczkai László ugyanis népszerűek, mostanra talán még népszerűbbek is a szélsőjobboldali undergroundban Vona Gábornál. Azzal, hogy Toroczkai egyetértésével Tyirityánék új mozgalmat gründoltak, egy Jobbiktól jobbra álló mozgalom alapjait vetették meg, és ha valóban megmérettetik magukat a jövő tavaszi választásokon, sok kellemetlenséget okozhatnak a néppárti víziókat szövögető Jobbiknak. Persze, az is lehet, hogy elterelés az egész, és a változatlanul Jobbik-alelnök Toroczkai Vona Gábor tudtával és biztatására szervezte meg a szatelitpártot, azzal a szándékkal, hogy a csalódott radikálisokat továbbra is egybefogják, és a döntő pillanatban majd egyesüljenek a szavazatok. Ha így van, akkor veszélyes vizekre tévedtek, hiszen az Erő és Elszántság egyedül aligha ugorja meg a parlamenti küszöböt, minden más együttműködés pedig túlságosan látható.

Ennél a forgatókönyvnél valószínűbb, hogy a Jobbik jelenleg ennyit tud, képtelen felülemelkedni a saját korlátain. Ha pedig így van, Vona Gábor politikai jövője is bizonytalan. A 2016-os tisztújításon a küldöttek ötöde nem rá szavazott, pedig akkor még a botrányok előtt álltunk. Azóta a pártelnök népszerűsége lejtmenetbe került, nagyon sokan elhagyták a pártot, vidéki alapszervezetek oszlottak fel, üresedtek ki. A Jobbik elveszteni látszik stabil második helyét is, ha ma lennének a választások, egy széles körű baloldali összefogás szinte biztosan lejjebb srófolná őket a politikai piacon.

Izgalmas kérdés az is, hogy ha a Jobbik nem nyeri meg a választásokat, mi lesz a pártelnök sorsa. Vona Gábor ugyanis már tavaly bejelentette, hogy ebben az esetben lemond a pártelnökségről. Sokan úgy tartják, egyszerű blöff az egész, Vona Gábor valamilyen helycserével vagy látszatváltozással marad, ahol volt. Mindenesetre érdemes belegondolni abba, hogy egy választási vereség esetén milyen jövője lehet annak a pártnak, amelyben szinte mindent egyetlen ember akaratára, tekintélyére, teljhatalmára alapoztak, és ezért még a saját alapszabályukat is átalakították.

Maga Vona Gábor kétértelműen forgatta a szót tavaly nyáron, amikor a Magyar Nemzet esetleges lemondásának részleteiről faggatta. Ebből határozottan úgy tűnik, hogy választási vereség esetén lemond, de mégis a helyén szeretne maradni:

„Vona Gábor: Ha így alakul, le fogom vonni a konzekvenciát, és lemondok. Én vállalom a felelősséget, ha győzünk, akkor is, ha veszítünk, akkor is.

Kérdés: Automatikusan le tud mondani az elnök a Jobbikban, vagy jóvá kell hagynia a párt valamelyik vezető testületének?

Vona Gábor: Ha lemondok az elnökségről, akkor össze kell hívni egy rendkívüli tisztújító kongresszust, ahol meg kell választani a párt új vezetését.

Kérdés: Vagyis indulhat ön is újra?

Vona Gábor: Igen, de hogy mi lesz, az majd eldől. Ha mondjuk egy százalékkal szenved vereséget a Jobbik, az nem feltétlenül jelent a politikai pályafutásomban olyan törést, ami miatt le kell vonulnom a pályáról.”

Arra a kérdésre, hogy a Jobbik néppárti fordulata őszinte elhatározásból fakad, vagy egy szélsőjobboldali párt alakoskodása, nem adhatunk biztos választ. Talán mindkettő. Vona Gábor és erős embere, Szabó Gábor pártigazgató minden bizonnyal hitt abban, hogy a Jobbikot profibbá kell tenni, és rövid úton meg kell szabadulni olyan önjáró figuráktól, mint Lenhardt Balázs, Gaudi-Nagy Tamás és Novák Előd. Ugyanakkor a Jobbik története világosan megmutatja, hogy a változások mögött soha nem valamiféle magasztos cél vagy politikai realitás, kizárólag a párt vezetésének egyéni ambíciói rejtőztek. Éppen azért fenntartásokkal kell kezelni az olyan állításokat, hogy a Jobbik soha nem lépne szövetségre a baloldali pártokkal. Az együttműködés ugyanis már évek óta folyik az önkormányzatokban, a Jobbik sok helyütt összefogott az MSZP és a DK politikusaival, és polgármesteri, alpolgármesteri helyekhez jutott, itt-ott még testületi többséget is szereztek. Ebből nyilvánvaló, hogy adott esetben a Jobbik jelenlegi vezetése bárkivel összefogna, ha hatalom és pénz járna vele. A tavaszi választásokon valahogy mégis álcázni kell az együttműködést, hiszen a Jobbik támogatóinak zöme nemcsak a Fideszt, de a baloldalt sem szívleli, éppen ezért közös lista kevésbé, egyeztetett jelöltállítás annál inkább elképzelhető. A Jobbikot pénzelő, plakáthelyeket, sajtót biztosító Simicska Lajos nem válogatós, ha bosszúról van szó, a közös cél a Fidesz lejáratása, hiteltelenítése.

Akárhogy is lesz, a Jobbik tizenkilencre húzott lapot a néppártosodással. Bár a kísérlet egyelőre sikertelen, tavasszal kiderül, végleg befuccsoltak-e.

Lass Gábor, Szentesi Zöldi László

Forrás: demokrata.hu