Molnár Tamás: Liberális hegemónia
Az individualizáció és a fragmentáció liberális elvének modellje megtalálható a protestantizmusban: minden egyénnek megvan a maga öntudata, lelkiismerete és saját ítélete minden téren, saját maga papja, eldöntheti, miben hisz, joga van kiválni és újrakezdeni, aztán újra kiválni, a végtelenségig. Bossuet ezt „a protestáns egyházak változatai”-nak hívta, még nem láthatta a szekták tömegét, ami ennek a következménye lesz Amerika földjén, mely oly előzékenyen befogadja a liberalizmust minden formájában. Eleinte a fragmentáció arra hivatkozik, hogy átgondolt szándéka az ilyen túlzást orvosolni; később egyre heterogénabb elemek kerülnek elő, az eredeti tartalom felhígul, a dolog cseppfolyóssá válik, aztán a primitív, a vulgáris, a felszínes, a divatos magába szívja. Végül már rossz szemmel nézik, és megvetéssel sújtják az identitás megtartását, főként, ha nem az egyének vagy a nyomást gyakorló csoportok érdekeiről van szó, hanem másfajtákról. Nagy ügyet csinálnak az emberi jogokból, és közben tökéletesen megfeledkeznek a hagyomány az illendőség, a közrend, a születendő gyermek jogairól. Amikor kizárólag az egyénnek adnak jogokat, nemcsak veszélyes és a közösség érdekeivel ellentétes egyensúlyhiányt teremtenek, hanem ugyanakkor szabad folyást engednek a társadalmi bomlásnak.
A XVI. században az Egyház és általában a katolicizmus bírálatában valami olyasmi is kifejeződött, amit szerelmi duzzogásnak nevezhetnénk; ezt az érzést a meghiúsult remény szülte, a tény, hogy az egyház és a vallás nem hozta el a világnak azt a békét és testvériséget, melyet Jézus Krisztus ígért, az emberi sors pedig ugyanolyan nyomorúságos maradt, mint amilyennek az Úr találta, midőn küldetésben járt az emberek között.
Jóllehet a reformáció eltökélte, hogy betölti az űrt és lényegesen igazságosabb lesz, valójában rontott a közerkölcs általános színvonalán. Ez érthető. Az Egyház sosem tartotta másnak az embereket, mint bűnösöknek, akiknek ezért a kegyelem mentőövét kell dobni, hogy belekapaszkodhassanak, mint a legyengült hajótöröttek. Ádámtól egészen az Utolsó Ítéletig, tanította Szent Ágoston, a jó és a rossz harca döntetlen lesz, és Krisztus második, világvégi eljövetelekor botladozó és meg-megtévedő emberiséget fog a lenti világban találni.
A reformáció – az emberi természetet illetően – egyszerre volt pesszimistább és optimistább ennél. Optimista volt, hiszen felhatalmazott minden egyént, hogy saját értelmének világosságánál tanulmányozza az Írást, kizárólag a kongregáció gyakran csak választott lelkipásztorának irányításával. Pesszimista volt, mert a hívek között csak kevés kiválasztott akadt, és csak az Úr ismerte őket, a többiek örök kárhozatra ítéltettek, anélkül hogy ezt tudták volna.
A katolikus doktrína szerint az emberek üdvözülése vagy elkárhozása cselekedeteik függvénye; a reformáció ehelyett a hívek szinte vaktában való versengésének képzetét plántálta az emberekbe, és lerontotta a meg nem váltottak és az üdvözülésükben nem reménykedők többségének erkölcsi színvonalát.
Ha kárhozatra ítéltettem, akármit tegyek is – fontolgatta a kálvinista átlaghívő, aki sem pásztora, sem elöljárója nem volt gyülekezetének –, akkor a világi siker felé fordulok, talán az Úr is ezt várja tőlem. Ezért helyezett engem erre a Földre, tudta, hogy többre nem vagyok jó. Az ilyen szándéknyilatkozat mindig arányos volt a vallásos hit mértékével, és a civil társadalom születési bizonyítványának felelt meg.
A lelkekben persze a vallásos hit uralkodott, csak már nem a régi hevülettel, a hívek egy végső soron világi, laicizált vallásra rendezkedtek be, mivel az evilági ténykedést attól fogva úgy tekintették, mint ami képes helyettesíteni a megszentelő aktusokat. A nyereségvágy – ad maiorem Dei gloriam (Isten nagyobb dicsőségére) – nem volt többé elvetendő, mert hogyan is akarhatná bárki, hogy az egyszerű bűnösök, akiket Isten Ádám bűne miatt sorsukra hagyott, ugyanolyan színvonalon álljanak, ugyanarról ismerjenek meg, mint a kiválasztottak?
A többségnek nem volt más feladata, mint a hit előírta módon viselkedni, betartani a parancsolatokat, és áthelyezni erre a világra a lendületet, melyet nem hasznosíthatott a másik érdekében. A hitben fel nem használt energia átalakult egy máskülönben szintén vallásos dinamizmussá, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az embernek termékennyé kell tennie a Földet. Ezeknek az üdvözülésből kirekesztett híveknek keresztény öröksége egyik generációról a másikra új formákat öltött: olyan aktivizmusról van szó, mely szervezett, mint a liturgia, végpontja pedig az ipar által produktívvá tett Föld; az üdvözülés záloga a munka és a prosperitás.
Miután a világ ebbe az irányba fordult, nem meglepő, hogy megszülettek az új erények, és hogy egy bizonyos embertípus viselkedésének szent jelleget tulajdonítottak.
A gazdagság és az előbbre jutás erényekké váltak, a hajdani bűnök és hibák bírálatát tompították: a vágy, a versengés, a fényűzés, a hiúság, a büszkeség többé nem vont maga után rosszallást, a polgári illemkódexbe ezek már pozitív attitűdként kerültek be.
Mi több, a kizsákmányolás is. Addig, míg a kizsákmányolt elmehetett a vasárnapi istentiszteletre, amit megkönnyített az ünnepnapok számának drasztikus csökkenése, a kizsákmányolás nem volt nyilvánvaló rossz. A kizsákmányolás alkalmat adott a kizsákmányoltnak – aki nem kiválasztott, tehát rest és tunya életet él –, hogy jó útra térjen, hogy bocsánatot nyerjen, mint a munkában szorgalmas polgár. Nehéz volt már a túlvilági jutalomról szónokolni, a hangsúly az evilági kompenzáción volt, mely számokban kifejezhető és mérhető.
Ma már sehol nem beszélnek a munka és az erkölcs szoros kapcsolatáról, kivéve – ott viszont túlságosan is sokat – az amerikai nagyvállalatok board roomjaiban (igazgatósági ülésterem), a konzervatív alapítványok think-tankjeinek (észkombájn) köreiben és a kongresszusi meghallgatásokon. Ez nem a véletlen műve, a protestantizmus egyes irányzatai pártolják a polgári erények házasságát a leleményes és iparkodó, következésképp ipari szellemmel, és ennek gyümölcse az erkölcsös, és egyben határozott és energikus mentalitás. A déli országokban honos fiestának északon az az élvezet felel meg, melyet a gépezet működéséből és a gondos, szisztematikus tevékenységekből merítenek; ez az élvezet, mely csúcspontját a gépezet előírta ritmusban éri el.
Valójában minden dogmának megvan a módszere arra, hogyan hatoljon be követőinek legbensőbb énjébe, és kevéssé számít, hogy követői szenvednek-e ettől a ritmustól, vagy élvezetet találnak-e benne. A hit tárgya megszokássá, majd preferenciává és második természetté válik.
A zsidó vallás átvette a talmudi kérdés-felelet metódust, és végül már a hívek egyéb tevékenységeire is alkalmazta. A középkori skolasztikával és a főúri udvarok lovagi intézményéhez kötődő ceremóniákkal ugyanez a helyzet. Mutatis mutandis (a megváltoztatandók megváltoztatásával) ez a jelenség napjainkban újratermelődik a gazdasági tevékenység tág keretei közt, mely ugyanolyan tipikus a XX. században, mint a skolasztika volt a XII-XIII. században. A gépezet és az általa kialakított szellem eredménye a market research privilegizált tevékenysége. A piackutatás során részletesen elemzik a vevő kört, a csomagolást, az árakat, az áruk közti kapcsolatot, az adásvétel pszichológiáját, a sale-resistance-t (a piac ellenállása), az ízlésbefolyásolás lehetőségeit. Ahogy a skolasztika nyelve a latin volt, úgy az eladás művészetének a nyelve az amerikai angol.
Ezért tehát a modern agy elkezd úgy működni, hogy megfeleljen a mechanika és az olyan nagy rendszerek követelményeinek, amelyekben az emberek – munkások, menedzserek, könyvelők, tisztviselők, eladók, bankárok, közvetítők – öntudatlanul átveszik a gép viselkedését. Bármilyen nevetséges, de korunk büszke arra, hogy az embert helyettesíti a géppel (gépesítés), melyről azt tartják, megkönnyíti a munkáját. Igen is, meg nem is; így géppé süllyesztik magát az emberi lényt, olyannyira, hogy a gép rabszolga végül bosszút áll gazdáján.
Miért beszélek erről? Meg akarom mutatni, hogy a gép, a munka, az erény, az üdvözülés közti kapcsolatok megváltozásával olyan új világ született, ahol az erkölcsöt a mindennapos tevékenységhez társították, és emiatt kritériumait elfogadható szintre szállították le. Röviden: nem az egyén lett „erkölcsösebb”, hanem az erkölcsösség kívánalmai kerültek alacsonyabb szintre. Összefoglalva: az emberek nem hajlandók a keresztény erkölcs elvárásainak megfelelően élni; azt kívánják, hogy tegyék azt ésszerűbbé, életközelibbé, hogy könnyebben tudjanak viselkedésükben igazodni hozzá.
De vajon nincs egy fatális tévedés ebben az okoskodásban? Mivel nem tudják elérni az etika és a politika azonosulását, majd azt fogják mondani, hogy az ipar és a gép korszak szabályainak alávetett viselkedés felér a moralitással. Ez az új credo azonban két dologhoz vezethet: vagy szinte szervezett és határtalan álszenteskedéshez, ahol az etikára vonatkozó szavakból tökéletesen hiányzik az igazi erkölcsi tartalom, vagy pedig olyan általánosan elfogadott filozófiához, melyben az erkölcs oly mértékben langyos, hogy mindenki könnyedén képes alkalmazkodni hozzá.
Ez esetben felesleges, sőt erkölcstelen erkölcsről beszélni. Mert az erkölcsnek csak akkor van jelentése, ha valóban az általános emberi viselkedés felett álló és annál magasabb rendű.
Ez nem lehetséges, csak a meghatározásánál fogva kevés számú egyéni esetben, vagy a kisebb csoportok általában elég rövid ideig tartó indulási periódusában, amikor még nem jelent meg a széthúzás. Mert amikor megjelenik – és ha csökken a (karizmatikus) kezdeményező egyén befolyása –, akkor újra életbe kell léptetni a fegyelmet, melyet még a morális fegyelem esetében is az elöljárók írnak elő.
Ez pedig, ha rákerül a sor, azt eredményezi, hogy előtérbe kerül a politikai princípium, még az olyan csoportoknál is, mint az apostoloké vagy a szerzetesrendeké: a tekintélyelvűség, a parancsolás és engedelmeskedés, az éberség, a bürokrácia válik meghatározóvá.
Az egyház és az állam fennhatóságának visszaállítása melletti érvelés – párhuzamosan a civil társadalom jelenlegi hegemóniájával – újabb igazolást talál ebben. Konfliktusra hajlamos természetéből fakadóan a civil társadalom magától nem képes megalkotni az erkölcsöt, mivel akkor kolostorra hasonlítana. Ahhoz, hogy a civil társadalom létezzen, és foglalkozni tudjon mérhetetlen mennyiségű ügyletével,
az erkölcsnek és a korlátozó fegyelemnek kívülről kell számára érkeznie, parancsok formájában rögzülve tagjainak tudatában. E cél érdekében a civil társadalom felett állóknak és elsőbbséget élvezőknek kell elismerni azokat az intézményeket, melyek a dolgok természeténél fogva e feladattal (a fegyelem kialakításával) vannak megbízva.
Nem újabb érdekkonfliktusról van szó, mert az eredmény közösség jobb egyensúlyi helyzete lesz.
Nem kétséges, hogy a mára hegemón helyzetbe került civil társadalom, erkölcs helyett középszerű szentimentalizmust hozott létre. Az uralkodó erkölcs, mely a mindennapi élethez kapcsolódik, és az a dolga, hogy igazolja a végeredményben egoista érdekek működését, megelégszik színlelt altruista érzelmekkel, melyeket elborítanak a divatos magatartást dicsőítő szlogenek. Kortársaink valójában csak a civil társadalom kereskedelmi ténykedéseivel képesek megbirkózni, azzal nem, ami a civil társadalmat meghaladja.
Erkölcsi perspektívák úgyszólván nincsenek, most az állam és az Egyház funkcióit a civil társadalom vállalta magára. Így az a benyomás keletkezik, hogy a bőség teljes, hiszen a civil társadalom egyszer s mindenkorra megfogalmazta a maga vallását, a maga végrehajtó hatalmát, a maga illemtanát és a maga törekvéseit.
A többi intézményt és hatóságot épp csak hogy megtűrik, igazság szerint belülről már felemésztődtek és kiüresedtek. Következésképp meg vagyunk fosztva a hittől, az erkölcstől, nem vagyunk tudatában a korlátoknak, és elvették tőlünk a szentet, azaz a spirituális magot, mely nélkül a társadalom csak üres héj.
Képes-e vajon tartósan fennmaradni a hegemonikus civil társadalom? Ez a fennmaradás és ez a hegemónia a deszakralizált és materiális szükségleteiben kielégített emberhez kötődik.
Ez az ember nemcsak a szenttől van megfosztva, hanem azoktól az elemektől is, melyeknek egyéb, normálisan a lényéhez tartozó dimenziók felé kellene őt irányítaniuk.
Nem a liberális modell áldásainak tagadásáról van szó, mely modell annyi mindent tett azért, hogy a civil társadalom elfoglalhasson egy bizonyos pozíciót a politikában. De el kell fogadni evidenciának, hogy a depolitizált, elsekélyesített ember hamar robottá válik, mert egyéb igényeinek elsorvadása szegényessé teszi személyiségének egészét, beleértve közéleti szerepléseit is. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ez az elszegényesedés mind az egyénre, mind a társadalomra káros hatással van.
A társadalom csak egyetlen ideált, egyetlen mozgatót ismer: hogy minden egyetlen célra összpontosuljon, a termelés-fogyasztás gigantikus vállalkozására. Ez a társadalomipar tehát, melyről azt hiszik, pluralista és fényével bevilágítja a homályos világegyetemet, valójában csak egy gép, mely unalmat és gépies tevékenységeket gyárt.
Az állampolgárt ez a társadalom megfosztja szubsztanciájától, és feláldozza a gazdaságnak, ennek a mindennap új áldozatokat követelő molochnak.
Politikának nevezik ugyan ezt a monoton oda-vissza mozgást, de valójában ez annak az ellentéte. A liberalizmus ideológusainak az a legfőbb célkitűzése, hogy a politika szabad mozgását az ügyvezetői tevékenységgel helyettesítsék, a kultúra helyébe pedig a manipuláló kozmopolitizmust állítsák, mely a nap 24 órájában árad manapság a tömegkommunikációs eszközökből; az eredménye elektronikus átlátszóság, mely a kereskedelmi tevékenység modelljén alapszik. Azt mondják, ha majd a televízióból mindenki tudni fogja, mit tesz és gondol a másik ember, az emberiséget megosztó konfliktusok maguktól el fognak tűnni. De arra gondolnak-e vajon, hogy ezért a legvéresebb háborúnál is nagyobb árat kell majd fizetni? Az átlátszóság újfajta ellentéteket fog támasztani, és hogy azoknak gátat vessenek, elektronikus szuperlehallgatókat kell majd felszerelni, mely parancsokat oszt vagy az állampolgárok kondicionálására szolgáló szuperrobotokat irányít.
Ez a konfliktusmentes emberiség leginkább temetőre hasonlít.
Az állampolgár mostantól nézővé válik, azaz a felé sugárzott képek és események fogyasztójává, melyek mindig a kondicionálását, a depolitizálását és despiritualizálását szolgálják.
Semmi jelentősége nincs, hogy utolsó ép ösztönével vagy maradék ítélőképességével-e, de az állampolgár ragaszkodik az autoritás fogalmához és jelenlétéhez. Valójában az autoritást, mely elsősorban a politikához és a valláshoz kapcsolódik, a rejtett elitekkel helyettesítették, akik „alacsonyan repülnek, részint mert ilyen a természetük, részint mert rá vannak kényszerítve”.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy ebben az egyenlősített társadalomban is maradtak tekintélyuralmi csoportok: a szakszervezetek, a politikai pártok, a média, egyszóval az uralkodó lobbyk. Velük kapcsolatban akár (álcázott és titkolt) mikrodespotizmusokról is beszélhetünk, mivel tőlük függ a liberális-szocialista társadalmi forma fenntartása. Ők „egyenlőbbek”, mint a többiek. A politikai princípiumot tehát nem tudják teljesen eltakarni ezek az alibik, melyek hálózata
csak addig fog fennmaradni, ameddig a mítosszá vált liberalizmus ki tudja elégíteni elitjeit, és képes befolyásolni a tömeget. Ez az oka, hogy ekkora fontosságot tulajdonítanak az uralkodó ideológiát sulykoló eszközöknek: a médiának, az oktatásnak, az üzleti élet feudális jellegű szervezeteinek, a politikusok beszédeinek.
Azt is ezzel magyarázhatjuk, hogy a liberalizmus, mely eleinte csak egy szerény ideológia volt a sok közül, keresztes hadjárattá alakult át, az egész bolygó meghódítását tűzte ki célul, és ennek érdekében ágensei – az áru misszionáriusai – akár a legparányibb résen is átbújnak, ha azt nem védik eléggé a még emberi bennszülöttek.
Íme a konklúziónk: a liberalizmus, mely kezdetben csak mozgósító lendület volt, mára már az egész világra kiterjedő célokat maga elé tűző, mindenütt jelen lévő ideológiává vált, minden újítást ellenző ortodoxia lett belőle. Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget.
Részletek az azonos című műből (Budapest, 2001, Kairosz).
