A modern politikus kritikája
Ebben a cikkben azokat a tulajdonságokat és képességeket fogjuk bemutatni, amelyek megszerzése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a közjogi frontharcos munkája a kívánt eredményhez vezessen. A Rend és Igazságosság Párt csak az itt vázolt embertípus felébresztése esetén igazán működőképessé. Az, ami a közjogi frontharcost megkülönbözteti az átlag politikustól, politológustól, jogvétőtől stb. nemcsak egyedi módszerében, hanem életstílusában, életszemléletében is határozottan megmutatkozik. Ameddig az ember nem sajátítja el azt a gondolkozásmódot és hozzáállást, ami minden tekintetben élesen megkülönbözteti őt a modern érdek- és lakájpolitikus típusától, nem számíthat átütő javulásra. A közösség építésére és megnemesítésére irányuló törekvéseket illetően általános alapelv, hogy
elvárásait az ember csak azt követően fogalmazhatja meg jogosan mások felé, ha előzetesen maga is a tisztulás és az önkorrekció útjára lépett.
A közösség megváltoztatásával párhuzamosan a vezetőnek is egyre jobbá kell válnia, felmutatva egy olyan példát, amivel érdemben emelkedik ki a megalkuvástól és hitványságtól terhelt politika fertőjéből. Ehhez adunk támpontokat a modern embertípus elítélendő tulajdonságainak tanulmányozása és kritikája révén.
HEDONISTA–INDIVIDUALISTA
Az átlag politikus munkáját egyetlen dolog motiválja: a világi javak megszerzése és azok felhalmozása. Számára a kényelmen, az egyre drágább autón, az egyre terebélyesedő házon, a luxuscikkek, a hírnév és az elismertség élvezetén kívül nincs igazán fontos cél. Nem dühíti az igazságtalanság, nem foglalkoztatja a társadalom tagjainak testi–lelki–szellemi romlása, amíg tekintélyes összegű anyagi juttatásait kézhez kapja. A hedonista politikus ugyan intézkedik bizonyos ügyekben, de azokat minél hamarabb letudandó feladatként kezeli. Nem szívügye az állam jóléte, nem hajlandó érte konfliktusokat felvállalni. Munkaidejét úgy rendezi, hogy minél kevesebbet kelljen foglalkoznia a rábízott feladattal, mert az számára kényszerként és nem büszkén vállalt küldetésként merül fel. Ezért kényelmi szempontjai mindig felülírják politikai tevékenységét, amit nem tud betölteni megfelelően, hiszen mindent fontosabbnak tart a rendért folytatott elhivatott és lelkiismeretes harcnál.
A hedonista típus önző. Egy tágabb közösség érdekeit nem tudja vagy nem akarja figyelembe venni. Mivel nem képes megítélni, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat miként lehetne a legüdvösebben felhasználni, okvetlenül lopni fog. A lopás miatt hazudni kényszerül. A hazugság miatt gyűlöletet ébreszt maga körül, ami széthúzáshoz, ellenségeskedéshez vezet. Így jut el egy ország ártatlannak tűnő apró összegek eltüntetésétől a megoldhatatlan belső viszályokig.
A hedonista alkalmatlan bármilyen komoly társadalmi–politikai döntés meghozatalára,
mert nem látja át sem a regionális, sem a világpolitikai összefüggéseket, de ha képes is erre, nem vonja le belőlük a megfelelő következtetéseket. Nevezetesen azt, hogy ha nem harcol a világban még fellelhető értékekért, azok végül teljesen el fognak veszni. Nem érdeke a világ jóléte, és azt sem látja, hogy ha az igaz üggyel nem törődik, végül maga is pórul jár.
KONFORMISTA
Munkánk során sokszor kerülhetünk olyan torz eszmék által mozgatott emberek, szervezetek nyomása alá, melyek olyasminek a betartására kényszerítenek bennünket, melyekkel – mivel nyíltan nemzet- és hagyományellenes tevékenységet folytatnak – nem értünk egyet. Van a politikusoknak, köztisztviselőknek egy olyan rétege, akik állásuk megőrzése és egy viszonylag viszálytalan munkahelyi körülmény megtartása érdekében megtűrik ezt az igazságtalanságot. Ez a típus hajlamos arra, hogy csöndben igazodjon az előzetesen felállított hamis normákhoz, mert azt reméli, hogy együttműködésének köszönhetően saját személyes élettere nem sérül.
Szemléletes példája ennek a parlamentben gépszerűen, parancsra szavazó pártkatona, aki a legtöbb kérdésben lelkiismeretét és meggyőződését háttérbe szorítva foglal állást adott elvárásnak megfelelően.
Nem veszi észre, hogy a szemmel láthatóan rossz irányba mutató felsőbb utasítások kiszolgálása idővel olyan benső lelki zaklatottság kialakulásához vezet, ami egy adott konfliktus felvállalásánál és így az állás esetleges kockára tételénél is súlyosabb következményekkel járhat.
A konformista sokszor nemcsak a nemzet- és hagyományellenes tevékenységet folytató munkahelyének követelményei, hanem a család, a barátok és egyéb dolgok iránti megfeleléskényszere miatt sem képes arra, hogy kellően összpontosítson feladatára. Azok az emberek, akik az eszméért, azaz a rend kialakításáért folytatott kitartó küzdelmük érdekében nem képesek háttérbe szorítani vagy feladni az indokolatlan otthoni elvárásokat, a közvélemény vagy ismerőseik ilyen-olyan – többnyire a liberális média által sugallt – véleményét, nem alkalmasak arra, hogy vezető pozíciót foglaljanak el. Ugyanígy azok sem, akik a családi összetartás és összhang megteremtését megkerülve akarnak babérokra törni. Egy valódi politikus nem gondolhatja komolyan, hogy tartós javulást érhet el egy adott településen, ha még családja sorait sem rendezte. Szükséges, hogy másokra tekintettel legyünk, ám a túlzott, görcsös igazodás, sőt, behódolás kifejezetten hátráltatja az igaz ügy előrehaladását, mivel ezáltal általában az ember éppen abba a rendszerbe simul bele, ami ellen elvben küzd.
Megfigyelhető, hogy azok, akik feladják elveiket előbb-utóbb azokat az értékeiket is elveszítik, amiket a konformizmusra hivatkozva akartak megőrizni. Az elvtelen, gerinctelen, megvezetett, önállótlan embereknek családjaik széthullásával, mentális és lelki állapotuk leépülésével, vagyoni helyzetük és barátságaik megromlásával kell számolniuk.
Az elmulasztott jótettek ugyanis mindig megfelelő súlyú következményekkel járnak az ember életében, ami alól még az sem lehet kivétel, aki látszólag szilárdan bebetonozta magát létrontó világunk megalkuvó ügynökei közé.
MATERIALISTA–ATEISTA
Egy olyan világban, melyet a materialista–ateista szemlélet sugall, egyre inkább elvész az élet értelme. Az emberek ma már nem tudnak igazán célokért küzdeni, hiszen azzal a tévképzettel állnak minden feladatuk elé, hogy azoknak nincs maradandó érvénye. Nem tudják tevékenységüket egy magasabb rendű, örökérvényű valóság elérésére irányítani, mivel gyermekkoruk óta azzal a tudattal nevelték őket, hogy nincs semmi túl azon a világon, ami a szürke hétköznapokban a szemük elé tárul. Nem hiszik, hogy létezne egy objektív igazság, amiért érdemes küzdeni. Nem hiszik, hogy ez a küzdelem mind világi, mind túlvilági értelemben a javukra válna, mert csak az anyagi törvényszerűségeket ismerik, ami azt tanítja: „semmiből születtél, semmivé leszel”. Nem hiszik, hogy érdemes lenne bármiért is elszántan küzdeni, de ha fel is merül bennük, hogy valamilyen igazságot mégis érdemes lenne képviselni, nem képesek azt halált megvető bátorsággal igenelni.
A materialista politikus nem hajlandó életét feláldozni az igazságért, hiszen félti hitvány életét, mivel nem hisz abban, hogy anyagi világon túl más valóságok is léteznek. Többre becsüli az életet, mint azokat az elveket, amelyekből az élet következik.
Így nem képes igazán elköteleződni, nem lesz megbízható, hiszen az ilyen típus számára mindig adódhat olyan helyzet, ahol az igazság képviseletét hajlandó feláldozni féltett életének meghosszabbítása okán.
Ez a típus minden tevékenységét evilági vonatkozásban fogja fel. Politikai–társadalmi tevékenysége soha nem mutat túl a horizontális tévelygéseken. Soha sem az a célja, hogy a közösségeket megemelje, és a merev, egyhangú anyagiságból kiemelje. Nem az a célja, hogy megismertesse Istent és az ő igazságait a nemzettel, hanem csupán tesz-vesz, ügyeskedik, anélkül, hogy az élet fölötti, valóban közösségszervező és- éltető ideák megismerésére törekedne.
Az anyagba zártság fásultsághoz, érdektelenséghez, túlzott szkepticizmushoz vezet. Elveszi a politikai élet igazi ízét, megfosztja nemességétől és magasztosságától. A materializmus megmérgezi az eszmék és az emberi szándék tisztaságát. Gyarlóságra és restségre ad okot, mert elfedi az ember elől valódi célját, ami a folyamatos önfelülmúlás. Az anyagelvűség nem elégíti ki az ember szellemi igényeit, emiatt folyamatos ürességgel és céltalansággal kínozza áldozatait. A modern politikus ettől szenved, eredménytelensége ebben keresendő.
Magyarország hányattatott sorsa és jelenlegi baljós állapota pontosan annak köszönhető, hogy az azt alkotó és irányító emberek képtelenek az anyagi síkot felülmúló távlatokban gondolkozni és élni.
Amíg a fizikai világot meghaladó, transzcendens rendezőerő nem jelenik meg mindennapjaik akcióiban, a jelenlegi rendszer gyökeres és tényleges megváltoztatását sem remélhetik.
EVOLUCIONISTA–PROGRESSZIVISTA
Az, aki egy magától működő, mindent átható fejlődésben hisz, nem lehet komoly irányítója egy közösségnek.
Mind a társadalmi, mind a biológiai fejlődés gondolata azt a hozzáállást ébreszti fel az emberben, hogy nem is kell igazán semmilyen erőfeszítést tennie a közösség felemelése érdekében, mert a természet helyette majd úgyis mindent szépen elrendez.
Ez a szemlélet nem egészen átlátott politikai folyamatokra való meggondolatlan ráhagyatkozást, és a problémák fél vállról vételét eredményezi. Akik ilyen-olyan sugalmazások hatására úgy vélik, hogy a világ folyamatosan fejlődik, nem képesek eléggé élesen észlelni azokat a romboló tendenciákat, amik állandóan fenyegetik egy település, egy ország, egy birodalom életét, hiszen
naivan úgy gondolják, végül „valahogy” úgyis megoldódnak a dolgok.
A progresszionista olyan emberekre és eszmékre hagyatkozik, amiket feltétel nélkül elfogad, mivel jóhiszeműen úgy véli, hogy végső soron minden és mindenki a világ jobbításán munkálkodik. Elhiszi, hogy az élet törvényszerűen gyarapodik, ezért vakon megbízik abban a – média által, szabadkőműves nyomásra – felmutatott irányban, amit számára felmutatnak.
Ezzel ellentétben a helyes megközelítési mód az, hogy az ember korábban, az idők kezdetén sokkal magasabb szellemi tudás és emberi nemesség birtokában volt. Ezt az idő előrehaladtával fokozatosan elveszítette. A vallások és kultúrák szemmel látható hanyatlása csak azok előtt marad rejtett, akiket túlságosan megbabonázott a technikai vívmányok varázsa.
Ez a technikai bravúr ugyanakkor nem bizonyíték arra, hogy a modern ember valóban emberibb volna például annál az istenhívő középkori szerzetesnél, aki minden napját imádságban és saját benső korlátainak különböző gyakorlatok általi leküzdésével töltötte.
A technika érdemeinek túldimenzionálásával sajnos könnyen megfeledkezünk a modernitás okozta súlyos veszteségeinkről. Eleven szellemi közösségeink megszűnésére, a vallásos szemléletmód kiirtására, a transzcendenciára vonatkozó tudás elhomályosodására kell gondolni. Vagyis azokra a dolgokra, amik ténylegesen lelket önthetnének egy társadalomba és célt adhatnának annak.
A politikus célja annak az elveszített, aranykori állapotnak, az „Isteni Városnak” a helyreállítása, amit a kezdet embere, a Paradicsom Ádámja sajátjának tudhatott. A tapasztalat azt mondatja velünk, hogy a világ ma válságos állapotban van. A feladat e válság megszüntetése, és a rend újbóli megteremtése. Saját erőből, önállóan. Hamis eszméket propagáló, idegen, világuralomra törő társaságokra hagyni az építkezést, egyet jelent az öngyilkossággal. A „fejlődés” és „haladás” szentimentális gondolata azoknak való, akik nem bíznak eléggé az örök érvényű igazságok erejében, és akik nem eléggé állhatatosak ahhoz, hogy ezeket megfelelőképpen érvényesítsék. Emiatt mástól várják a megoldást. Erre lett kitalálva mind az evolúció, mind a progresszió gondolata: hogy a felelősség terhét másra háríthassuk. Pedig változás és kiút csak akkor lehetséges, ha mi magunk teszünk érte. Ez a kiút ugyanakkor nem mutathat afelé a modern világ felé, amit a szabadkőműves háttérhatalom álmodott meg a számunkra.
Az embert a hagyományos értékek felmutatása mentén Istenhez kell visszavezetni, és nem a technikai túlfejlődés csalóka világába.
LIBERÁLIS–DEMOKRATA
Ez a típus az egyenlőség, egyenrangúság, egyenjogúság fokozott híve. A liberális egyik fő gyengesége, hogy olyan személyekkel, ideákkal, tettekkel szemben is toleráns, engedékeny és megértő, amik hol nyíltan, hol burkoltan a közösség züllesztéséhez és a társadalom rombolásához járulnak hozzá. Tárgyalóasztalhoz ülne és „demokratikus”, „józan” diskurzusokat folytatna ott is, ahol csak a kőkemény rendreutasítás és normafelmutatás vezethet eredményhez. Kiemelt ismérve a valódi tekintélyek és vezetők elutasítása, nem egyszer ösztönös gyűlölete, nem számolván azzal, hogy a példamutatás és a megfelelő tudás átadásának hiánya automatikusan káoszhoz vezet. Az egyenlőség megvezetett igenlői nem képesek belátni, hogy sötét eszméknek elterjedéséhez, elvtelen törtetők és kiilleszkedett bűnözők előnyhöz jutásához járulnak hozzá azzal, ha nem tudnak a megkülönböztetés legalapvetőbb műveleteivel élni. A liberális jellemgyenge, rossz emberismerő, határozatlan és érzéketlen az egészséges parancs-engedelmesség viszonyra. Alkalmatlan a felelősségteljes politizálásra, mivel a megkülönböztetés bölcsességének ismerete híján képtelen a helyes törésvonalak felismerésére. Nem tudja elválasztani a jót a rossztól, az építőt a rombolótól, az üdvöset az átkostól. Így a maga köré választott embereket legalább olyan rosszul válogatja meg, mint ellenségeit. Ahelyett, hogy azt figyelné, ki milyen pozícióra alkalmas tehetsége és érdemei alapján, minden erejével arra törekszik, hogy az egyenlőség kábító babonáját minden területen érvényesítse. Ezért éppen olyanokat támogat, akik hozzá hasonlóan szűklátókörűek és vakok a politika szellemi dimenzióira. Ily módon a liberális embertípus a „szabadság”, a „szabad véleménynyilvánítás” és az „egyenlőség” álcája alatt kivételezik, másoktól megköveteli saját beszűkült nézeteit és akarva-akaratlanul azok ellehetetlenítésén munkálkodik, akiknek kiterjedtebb és átfogóbb, organikus és hierarchikus elképzelése van a társadalmi-politikai tevékenységről.
A liberális-demokrata típus a „többség dönt” álságos elve alapján végzi politikai tevékenységét. Úgy véli, hogy a sokaság véleménye helyes irányba terelheti az államvezetést. Azt gondolja, hogy a mennyiségi szempontok felülírhatják a minőségieket. Elképzelése szerint egy ügy magától értetődően helyesnek és támogatandónak számít, ha elég sokan akarják, nem számít, mennyire mond az ellent az állam és a társadalom érdekeinek. Ezen logika alapján pedig
képes kevesek által igenelt, mindazonáltal rendkívüli fontosságú ügyeket, célokat elvetni.
Nem tudja, hogy a többség mindig valamely – média, közoktatás és egyéb módokon – sugallt akarat szerint cselekszik, így nem rendelkezhet azzal a rálátással és szaktudással, amely alapot adna az államügyekben való megfelelő részvételéhez. Ez a típus, mivel saját felelősségének terhét nem képes felvállalni, ezt a felelősséget a párttagságra, a népre, a többségre, a szavazókra tereli. Vagyis az egyéni felelősséget felváltja a kollektív felelőtlenségre. Tetteit és azok következményeit fél felvállalni, így minden döntést szavazásra bocsát, amely nem tudatosságon, önállóságon és határozottságon alapul, hanem zavaros vélemény- és érdekkavalkádon. Tevékenységét kényszeresen és megalkuvó módon a nép kívánságaihoz igazítja, mert ezzel akarja megnyerni magának őket, ám ebből következően egyre kevesebb energiát fordít az érdemi munkára. Ez ugyan garantálhatja az adott vezető ideiglenes védelmét, ugyanakkor megnöveli a tévedések és a valós céloktól való végzetes eltérés lehetőségét.
SZÍNÉSZ–PROSTITUÁLT
E típus fő tevékenysége a többségnek való látszólagos megfelelés. Valójában semmilyen érdemi, a társadalom számára értékeket felmutató, a válságra valós gyógymóddal rendelkező intézkedése nincs. Csak eljátssza azt. A média és az internet segítségével egy ideális világot mutat az érdeklődők számára tevékenységéről és személyéről. A hibák elhallgatásával és a látszatintézkedések szépen csomagolt tálalásával eléri, hogy népszerű és kedvelt legyen azok körében, akiknek nincs rálátásuk a tényleges problémákra. Szép képek megválogatásával, statisztikahamisítással, ügyes videókkal, filmekkel, jól megírt beszédekkel, megnyerő megjelenéssel az eljövendő aranykor prófétájának képében tetszeleghet, egy olyan világ megteremtőjeként, amelynek semmi köze a valósághoz. Egy hasonlattal élve, nem törődik a beteg tüneti kezelésével, betegségét többnyire csak felszínileg kezeli, vagy még azt sem: szépítkezési beavatkozásokkal igyekszik azt láttatni, mintha nem is lenne a páciensnek semmi baja. A szó valódi értelmében nem politikus, csupán egy politikus karakterébe bújt pojáca, aki sokkal inkább az Oscar-díjra, semmint az érdemi tetteket követő isteni elismerésre pályázik.
Színész mellett prostituált is, hiszen képes arra, hogy bizonyos mértékben kielégítse a nép igényeit. Hitegeti és ígér neki, reményt éltet benne az által, hogy a nagy segítő szerepét alakítja. A lakosság pillanatnyi vágyainak, aktuális igényeinek eleget tud tenni, felháborodását ideiglenesen csillapítani tudja. A nép támogatásáért cserébe hajlandó elveit, meggyőződéseit, korábbi céljait és jövőbeli feladatait feladni. Megváltozik, korrumpálódik pozíciójának és jó hírének megtartása érdekében.
Ez a típus nem törődik a valósággal, ehelyett idejét arra fordítja, hogy minél hihetőbbé és tartósabbá tegye az általa felébresztett illúziót. A megváltó szerepét játssza, anélkül, hogy bármi köze lenne az igazság képviseletéhez és annak harcos, megalkuvást nem ismerő védelmezéséhez.
*
A felsorolt típusok mindegyike különböző arányokban megtalálhatók a modern politikusokban és közjogi aktivistákban, akik ezen negatívumaiknak köszönhetően eminens lakájként idegen hatalmak kiszolgálásában járnak közre. Végső soron mindegy, hogy szándékosan vagy csak „jól rászedett balekként” hajtják végre a kiadott vagy sugallt parancsokat, mert ha a világnézetük és jellemük nem tér el gyökeresen a fent említett példáktól, akkor tetteikkel így is, és úgy is a nemzetünket romboló folyamatok bűnrészeseivé válnak. Az örömöket hajhászó, evilági élet zártságától szenvedő, könnyen behódoló, szellemi céltól megfosztott, fejlődési mítoszok által megbabonázott, helyes megkülönböztetésekre képtelen emberek nem haladhatnak helyes irányba, hiszen az említettek mind akadályozzák őket a tisztánlátásban és a kellő elköteleződésben. Az élesre állított, komoly, égre tekintő politikai és közjogi harc maximális profizmust, létszemléleti koherenciát, elvhűséget követel. Politikai tevékenységbe enélkül belekezdeni hiábavaló próbálkozás.
