Baranyi Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése 1.

Nomádság, Kelet, harc, szentkirály

Célzatosan választottam kiindulópontként néhány olyan alapfogalmat, amelyek az ősmagyarság létéhez mondhatni vitathatatlanul hozzátartoznak, noha értelmezésük kapcsán erősen megoszlanak a vélemények. E sorok írásakor a jelenkori mentális elferdüléseket és szemléletmódbeli degenerációkat félretéve, a magyarság szellemi küldetésének megfelelő megvilágításához az egyetemes metafizikai hagyományosság alapelveit alkalmaztam (ezen belül pedig formailag – tekintettel a magyarság és a keresztény hagyomány szoros, évezredes kapcsolatára – elsősorban az eredeti keresztény hagyomány mitikus–szimbolikus fogalmait, valamint néhány szanszkrit kozmológiai–metafizikai kifejezést). Ennek megfelelően el kellett utasítanom a racionalizmus, a materializmus, az evolucionizmus által megfertőzött modern tudományok, az etnológia, a szociológia alapjaiban hibás vélekedéseit, amelyek abból indulnak ki, hogy az ember az “állatvilágból emelkedett ki”, a jelenkori civilizált népek őseit pedig a “primitíveknek” nevezett vademberek közösségeiben kell keresni; az igazság valójában ennek pontosan az ellenkezője.

Ha a jelenlegi emberi világcikluson, az ind-hindu hagyomány fogalmának megfelelő mahá-yugán (‘egyetemesen nagy korszakon’) belül meg kellene határozni azt az első, lényegesebb különbséget, amely a jelentősebb embercsoportok és népek között feszül, akkor ez a vándorló és a letelepedett életformák közti különbség lenne. Miként már utaltunk rá, a nomád és a letelepedett életforma, illetve az ezeknek megfelelő szemléletmódok közötti eltérés valóban alapvető, és a legkorábbi elkülönülés óta létezik. Ezek viszonylatában az összes többi emberi tevékenység csak alárendelt és mellékes. Mivel az ősmagyarság harcos-nomád volta aligha vitatható, a nomádság további szellemi értékelése e helyütt döntő jelentőségű.

A bibliai mítosz szerint a földi világban a Kezdet Emberét képviselő Adam (Harrison) – az ’Első Ember’ – fiai, Kain és Ábel testesítik meg a két eltérő életforma őstípusait: “És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földművelő”1. Mint ismeretes, Ábel állati áldozatát, amelynek füstje merőlegesen az ég felé száll, Isten örömmel fogadja, míg ellenben Kain, vízszintesen a földön elterülő füstű felajánlásának elutasítás jut osztályrészül. A nomádságot megszemélyesítő Ábel ily módon az éggel, az egyetemes megnyilvánulást szimbolizáló világháromszög csúcsával, vagyis a kezdeti, fényteli, pozitív, férfiúi őselvvel, egyszóval az Esszencialitással áll összefüggésben (felfelé szálló, égi füst), míg a letelepedett Kain a földdel, az alappal, következésképpen a sötét, negatív, őselvvel, a szubsztancialitással hozható összefüggésbe (vízszintesen elterülő, földi füst).2 A megnyilvánulás szemszögéből nézve ily módon a nomád alapesetben magasabb rendű a letelepedettnél; viszonya közvetlenebb az Éggel, az Aranykorral, amelyet a behatárolatlan tértudat és az idő szinte teljes hiánya, a szabadság jellemez. Az aranykori ember a határtalan térben él, az idő jelentősége elenyésző a számára, nem éli át annak szorító jellegét, amit az a tény is jelez, hogy a világkorszakok, a yugák közül az Aranykor a leghosszabb. A tér embere nem hoz létre semmi állandót, főleg a hozzá hasonlóan mozgékony állatvilággal áll kapcsolatban, és hagyományai, jelképei, művészetei döntően hallhatóak és hangzóak. “A nomád, pásztorkodó népek – mondja Guénon – semmi időállót nem építenek, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük előtt, amelyben semmiféle határral nem találják szembe magukat, ellenkezőleg, a tér mindig új lehetőséget nyit számukra. Így tárul fel a kozmikus alapelvek összefüggése abban a rendben, amelyhez Kain és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás alapelvéé, amelyet az idő képvisel, valamint a kiterjedésé, amit a tér képvisel. Gyakorlatilag mindkét alapelv egyidejűleg nyilvánul meg az időben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul leegyszerűsített azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenő szembenállásokat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás alapelvének tevékenysége az időbeliségben meghatározó, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sőt, ha szabad azt mondani, az idő elfogyasztja a teret; s ennek megfelelően a letelepedett népek idővel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s tulajdonképpen ez ad társadalmi, történelmi jelentőséget annak, hogy Kain meggyilkolta Ábelt”.3 “És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.”4

Fentiek értelmében a kereszténység előtti hun–magyar királyok letelepedett életformától való tartózkodása, sőt, ez iránti ellenszenve mély értelmű szellemi pozitívum is lehet, ha azon metafizikai igazság felismerése áll mögötte, hogy a letelepedett életforma előmozdítja a világ “megdermedését”, ami a tudat és a lét egyetemleges elsötétülésének egyik fő mozgatórugója. Ennek fényében mind Attila (Atilla, Etele) hun nagykirály háborúi a kali-yugai tendenciákkal, a fenti szempontból hamarabb átitatódott keresztény Nyugat, Kelet-római Birodalom (Bizánc), illetve Nyugat-római Birodalom ellen, mind a honfoglaló magyarok úgynevezett “kalandozásai” pozitív megvilágításba kerülhetnek; látszólag Ábel hősies létharca ez a világot illető “megdermedést” elősegítő, “gyilkos” kainiták ellen.

A nomád magyarság észak-keleti eredete és főbb vonalaiban északról dél, illetve keletről nyugat felé való hódító vándorlásának értékeléséhez a szakrális–tradicionális földrajz nyújt ezoterikus támpontokat. Ezek szerint nagy általánosságban elmondható, hogy metafizikai szempontból helyzetileg Észak, irányulás tekintetében Dél tekinthető magasabb rendűnek. Az észak-déli vándorlás így mindig elsődleges, erősen szellemi áthatottságú; miközben a kelet–nyugati irányú mozgás már másodlagos, s főként lelki meghatározottságú.

Egy egész népet érintő vállalkozás, mint a középkori magyar honfoglalás, miértjének tisztázása nyilvánvalóan számos, rendkívül összetett tényező vizsgálatát követelné meg, amelyek közül többnek a természete olyan, hogy a szokványos vizsgálati módszerek lehetőségeit eleve meghaladja. Mindenesetre azokat a lapos és banális “reálpolitikai” magyarázatokat gyakorlatilag kizárhatjuk az értékelhetőség köréből, amelyek szerint a korabeli magyarság egy “váratlan besenyő támadástól” megriadva indult volna el a Nyugat felé; nos ez az állítólagos besenyő támadás, ami mindössze az útrakelő egyik magyar törzs utóvédjét érte, jelentéktelen esemény volt, amelynek egyetlen történelmi alapja Konstantinos császár egyik – éppen besenyő forrásból származó – feljegyzése Botond fenyegető bizánci hadjáratának előestéjén. Maga a magyar mondai hagyomány nem tud a nép szorongatott helyzetéről, besenyők vagy mások “hadjáratáról”, ami elől menekülni kellene, hanem ehelyett az Istenség küldötte “turulmadár” látogatásáról beszél Álmos anyjánál, Emesénél (amely név – és ez egy külön tanulmányt is megérdemelne – ’vaddisznóanyát’ jelöl, s mint ilyen a szellemi kaszt – illetve az ezt képző erő – Árpádok eredeténél való jelenlétét hivatott kifejezni, mivel a vaddisznó a brahmanák őseredeti szimbóluma). A nagy nyugati útnak tehát nem földi kényszer, hanem égi küldetés a mozgatórugója. Ugyanakkor némely vezetők esetében az az intuitív felismerés is szerepelhetett az indítóokok között, hogy a nomád életformáról – a megdermedési tendenciák felerősödése miatt – önerőből és szabad akaratból át kell térni a letelepedettségre; másként megfogalmazva, a nép vagy kainivá válik, és bár átkozott, él, vagy ábeli marad, de akkor megsemmisül. Hogy ennek elhatározása – az aktuális nyugati helyzet ismertségi fokától függően – eleve megvolt-e, vagy csupán itt fogalmazódott meg, további kérdés. Mindenesetre az Árpádok és ily módon a magyarság a döntő pillanatban jól választottak: Kain fején azonban, jól tudjuk, átok ül…

A tér–idő együttesben a tér elem az állandó mozgással, a népeket tekintve pedig a nem letelepedett életformával függ össze. A tér az az elem, amely szimbolikusan közelebb áll az eredethez, amelyben minden egyidejűségben van jelen az időt megelőző örökkévalóságban. A határtalan távlatú térben folyó élet szabadságot, kisebb mérvű időbevetettséget kölcsönöz az embernek. Az eredetvesztéssel összefüggő letelepedésnél az idő elem kerül túlsúlyra; az idő elem túlsúlyával fokozatosan és egyre inkább “gyorsul az idő”, mind jobban közeledik a ciklikus vég, amikor is a szinte teljes győzelemre jutó idő úgyszólván megsemmisíti a teret: a “világ vége” nem utolsó sorban a tér végét jelenti; Kain meggyilkolja Ábelt… Ám – miként arra Guénon rámutat – amidőn az idő már-már végleg győzelemre jutni látszik, vagyis amikor az idő összehúzódása szinte a végsőkig fokozódik, akkor az idő végül is hozzávetőlegesen egyetlen pillanattá zsugorodik. Ekkor valójában megszűnik minden időtartam, mert nyilvánvalóan nem lehet semmiféle egymásutániság a pillanaton belül. “Így az történik, hogy a felfaló idő »önmagát felfalva szűnik meg« és pedig oly módon, hogy a »világ végénél«, vagyis a ciklikus megnyilvánulás végső határánál »nem lesz többé idő«.”5 Ahogyan a ciklikus véget követő helyreállítódást jelképező hetedik angyal kapcsán mondja az Apokalypsis: “És az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé a kezét az égre; És megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen”.6 Itt a hetes szám a középpontot jelképezi, amely kapcsán – a fentiek értelmében – joggal mondhatjuk, hogy a középpont, a centrum ott van, ahol az idő térré válik; a tér idő felett aratott végső győzelme fogalmazódik meg itt. Az idő hátrányára és a tér előnyére végül is egy fordulat áll be: amikor az idő már-már teljesen elnyelni látszik a teret, a tér magába szívja az időt; és ezt a bibliai szimbolika kozmologikus értelmében úgy lehet kifejezni, hogy ez Ábel végső bosszúja Kainon. A gyilkos, a rajta ülő átok miatt – és ennek tanulmányunk szempontjából később lesz jelentősége – öngyilkosságra kényszerül…

Hogy a honfoglaláskori nomád magyarság tradicionális doktrína- és rítusegyüttesének kialakulására közvetlenül vagy közvetve milyen tradicionális szellemiség gyakorolt hatást, a mából nehéz meghatározni. Az előzményeket illetően tény, hogy amióta a kínai krónikák ismertté váltak, a hunokat a Kína északi határán élő hiung–nu vagy hun-nu nevű nomád néppel azonosítják, amelynek a taoizmussal való kapcsolata szinte bizonyos. Némileg távolabbról a tibeti bon-hagyomány, illetve ennek sámánizmusba átmenő formái, megint más vonatkozásban a Zarathustra-féle mazdaizmus és zervanizmus, továbbá a manicheizmus, valamint maga a kereszténység és ennek egyes heterodox formái, a katharizmus, majd – a magyar honfoglalás után – a bogumilizmus is szóba kerülhet a tradicionális szellemi kapcsolatok tisztázásakor. E hagyományok tanításainak tárgyalása e helyütt természetesen nem lehetséges, s a legáltalánosabb félreértések tisztázása végett csak az úgynevezett sámánizmus kapcsán kell néhány megjegyzést tenni. Az igen magas rendű kozmológiai háttérrel rendelkező sámánizmus kétségtelenül a legősibb tradicionális rítusokhoz hasonló szertatásokat is magában foglal. Egyes sámánista jelképek, például a három világ vagy általában a hetes szám kitüntetettsége, a világfa, a fa és a hattyú, egyenesen az őseredeti hagyomány legtisztább származékainak tekinthetők, nem beszélve a sámán működése szempontjából nélkülözhetetlen, paranormális képességekről, amelyek egykor valódi hatalmi körrel ruházták fel az igazi sámánokat. A sámánizmusnál, miként lényegében az összes régi vallásnál, a papi hatalom közvetlen mágikus képességekkel kellett, hogy együtt járjon; a mágikus képességek meglétét a papoknak időről-időre bizonyítaniuk kellett, s amikor ez különböző okokból kifolyólag nem történt meg, azt jelezte, hogy az illető vallások fokozatosan a kimerülés útjára léptek.

A honfoglaló magyarság néhány jellegzetessége szintén nagyon ősi tradicionális vonatkozásokat mutat. Maga a hármas vezetés – az árpád (kagán vagyis ’király’), a horka és a gyula – eredete ugyanazokra a rangokra és őselvekre látszik visszanyúlni, amelyeket ’világpapkirályként’ (brahmatma), ’világpapként’ (mahatma) s ’világkirályként’ (mahapga) ismerünk az ind-hindu szellemi hagyományból. A vérszövetséget kötő törzsek hetes száma, pontosabban a hat plusz egy vezértörzs, szintén a legősibb szimbolikát hordozza, arra a teljességre utalva, amelyet többek között a térben a hat irány, valamint a központi hetedik régió, a nem térbeli centrum jelképez. De a pozitívumokat kiemelve, említhetnénk itt többek között magát a turul szimbólumot, az íj mint legősibb “édeni”, királyi fegyver7 kultuszát, a napkultuszt, a fehér ló áldozást, a pajzsraemelést vagy sok tekintetben a legutóbbi időkig fennmaradt csodálatos rituális táncot, zenét és éneklést, valamint számtalan elemet és adalékot, amelyek egy túlnyomórészt ksatriya vagyis harcos-lovagi tan és rítusrendszer meglétét bizonyítják. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy a honfoglaló magyarság, mint minden nomád nép, eredendően katona volt. Az idegen népek szemében a harcosokból különösen szívósságuk és kitartásuk tűnt fel. A magyar – írja Bölcs Leó császár Taktikájában – “a munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tűri az égető meleget és a fagylaló hideget s a nomád életből folyó egyéb nélkülözéseket. Nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az első csatában megverték őket, hanem míg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak az ellenfélre csapást mérni.” Összhangban áll ez az arab beszámolókkal, amelyek szerint a levédiai magyarok “bátrak, jókinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fénytkedvelők.” A harcos–katonai életforma, a metafizikai őselvek által létrehívott kasztrendszerben a ksatriya-kasztnak felel meg. A ksatriya a szellemi kasztot követően elsősorban a szoláris minőséggel, a Nap-szerűséggel áll összefüggésben; a Nap-mitológiát látszik alátámasztani többek között az a tény, amikor a honfoglaló magyarok halottaik arcát kelet felé, a felkelő Nap irányába fordították. A keletelés rítusa a helyes szellemi orientációt, a szellemi központnak a földi világban való lenyomata felé való irányulást fejezte ki.

Mindemellett lényeges, hogy egy nép vizsgálata során magát a népet elválasszuk a körében uralkodó, s nem a nép közé tartozó dinasztiától. Esetünkben az Árpád-házi királyokat adó Turul-dinasztia tulajdonképpen nem tekinthető magyarnak, mint ahogy például valójában a Habsburgok sem osztrákok; a dinasztia lényegileg nemzetfeletti valóság. Maga a turulmadár annak a feltartóztathatatlan akaratnak a kifejeződése egy nemzetfeletti dinasztiában, amely más síkon egy állatfajban is megnyilatkozik. Az Atilla-hagyomány és a Turul-mítosz együttesen mágikus tekintélyt ruháznak a valóban szakrális Árpád-házra, s a magyarság körében kezdettől fogva él a nemzetfeletti dinasztiát a néppel hosszú évszázadokra összefűző sorsközösségi tudat, amely szerint az alattvalókat kizárólag a király és leszármazói metafizikai eredetű, szakrális vezetői képessége élteti és táplálja. A királyi háznak ez az eredet biztosít rendkívüli képességeket, bölcsességet, hősiességet és előkelőséget; e megkülönböztető tulajdonságok a vérben öröklődnek, s így a magyar monarchikus intézmény első alakjában teljesen a keleti harcos-nomád népek jellemző uralomdoktrínájával áll megfelelésben. Minden hagyomány, kihangsúlyozottan vagy kevésbé kihangsúlyozottan, de tanítja, hogy a királyság az ember őseredeti valóságával függ össze. Az aranykori ember királyi ember, az Aranykorban minden ember a királyiságnak megfelelő tudati szinten áll, vagyis király. Az eredettől való elszakadás, a népek és a nyelvek megsokasodása és összezavarodása utáni idők elején azonban még él az igény arra, hogy a közösség élén egy kitüntetett király álljon, aki az elmúlt idők normalitásának letéteményese és megtestesítője a többiek szemében. Mindenkiben él ugyan a királyság-tudat, többé-kevésbé mindenki természete királyi természet, de a maga teljességében már mégsem mindenki király. És ekkor jelenik meg a kitüntetett király iránti igény, aki a nép szemében a normali-tást, a kezdetet és az Eredetet képviseli. Mert a szakrális király – amilyen Atilla hun nagykirály vagy Árpád király – továbbra is megtestesíti valamilyen értelemben azt, ami a királyság, királyiság és az Egyetemes Ember sajátos kompakt egységéből következik. Ez az egység magának az embernek az őseredeti természetét fejezi ki.