László András: Tradíció és jelenkor

A Tradíciót és a Tradicionalitást mint kifejezést itt és mindenkor sajátos értelemben használjuk, olyan értelemben, amely egy ősi, primordiális szellemi tudást közvetít, egy olyan szellemi tudást, amely a létesült világ létbe lépésétől kezdve az Eredetről, a Kezdetről és a Kezdettelenről szól; ezt az időtlen tudást tartja fenn az időben, egy maradandó, romolhatatlan spiritualitás értelmében. Ezt nevezzük Tradíciónak, tehát nem azt, amit közönségesen és általánosan illetnek ezzel a névvel. A másik fogalom amiről beszélünk, az tulajdonképpen a tágabban vett jelenkor; a tágabban vett jelenkor és ennek viszonya a tradicionalitáshoz. Itt bizonyos ciklicitásokra, ciklusokkal kapcsolatos doktrínákra szeretnék hivatkozni. Mint ismeretes Hésiodos is beszél Aranykorról, Ezüstkorról, egy harmadik korról, melyet olykor Érc-, olykor Bronz-, olykor Rézkornak neveznek és végül a Vaskorról, amelyet néhány szerző – például Scaligero – Ólomkornak nevez. Ez egy aláhanyatlásnak, egy involúciónak felel meg. Az általunk kifejtett doktrínák keretében gyakran foglalkoztunk azzal, hogy a létesült világon belül többnyire nem fejlődéssel találkozunk, hanem igen sok tekintetben egy alászállással, aláhanyatlással, hiszen a magasabbrendű nem azt jelenti, hogy valami egy technicizáltabb világnak felel meg. A magasabbrendű azt fejezi ki, hogy közelebb vagyunk, illetve vagyok az Eredetemhez, a Kezdetemhez, a Kezdettelenségemhez, a Szellemhez és Istenhez és Önmagamhoz. Ilyen értelemben – és ismét használjuk ezt a szót – primordialitásokról van szó, és a primordialitások egy lényegileg magasabbrendű létállapotra utalnak, és ezek a magasabbrendű létállapotok az időbe vetítve nagyon sokszor az antikvitással vagy legalábbis a régebbi időkkel, olykor egészen az archaicitással állnak kapcsolatban. Ahhoz tehát, hogy ezeket a gondolatokat megértsük, elengedhetetlen, hogy – a szokásostól eltérően – az involúció és regresszió lehetőségét is felvessük; olyasmit, hogy a világ kibontakozásában sok tekintetben elszakad isteni és szellemi eredetétől. Nem szakad el teljesen, de eltávolodik, s a világban megjelennek azok a tendenciák, amelyek éppen a lényegitől, éppen az Önvalónak nevezhető állapottól, éppen az Istenitől távolítanak el. Ezek a tényezők, hatások, erők megnyilatkoznak a világban. Ezek a megnyilatkozó erők egyre erősebben, intenzívebben jelennek meg a világ létében. Minél inkább kapcsolódnak a térhez, az időhöz, az állagisághoz, az anyaghoz, annál erősebben, fokozottabban megy végbe ez az eltávolodás.

A tradíció világa egy sophia perennist, egy örök bölcsességbeli tudást tart fenn valamilyen szinten a létben. Ez olykor elhalványodik, háttérbe szorul, de lényege szerint megmarad. A tradicionalitás világának nevezzük azt a világot, amikor a tradicionális–spirituális princípiumok még nagy mértékben érvényesülni tudtak. A modernitás világának nevezzük azt, amikor ezeknek az érvényesülése, ha nem is szűnik meg, de eljelentéktelenül, az életet úgy tűnik mintha nem ezek határoznák meg, tehát a létbe belépnek romboló, bomlasztó, destruktív tendenciák, hatások, erők, amelyek a szellemitől, az Égtől elforduló ember figyelmét még inkább elfordítják ezektől az alapoktól és a fensőbbségtől, az abszolút szupremáciától, a lét hierarchikus tagoltságától, az értékek örökérvényűségétől, és teljesen időbe vetett és időtől meghatározott kontingenciák játékaivá teszik az emberi elmét, lelkiséget, szellemiséget.

A modernitás időpontokhoz való kötése kapcsán rendkívül sok lehetőség van. A szellemitől való eltávolodás voltaképpen a Krisztus előtti VII–VI–V. századra tehető, s valószínű, hogy az ezt megelőző időkben egy materialisztikus és ateisztikus szemlélet létrejötte képtelenség lett volna. Az élet valamennyi dimenzióját áthatották azok a szellemi erők, melyeket akkor még lehetetlen volt nem észrevenni, és amelyek a figyelmet mindig visszaterelték arra, amiből a létesült világ alászállt, tehát tulajdonképpen arra a létre, ami mint tiszta Lét egy feltétlenséget, az Abszolútumot jelentette. Nyilvánvaló, hogy ezt a 2500 évvel ezelőtti időt modern világnak még nem lehet nevezni. De valami már akkor megtörtént, és ha időben előrehaladunk és a most lezáródó évezreden belül vizsgálódunk, megállapíthatjuk, hogy az 1200-as, 1300-as években már egy határozott megingás volt a szellemiség tekintetében. Határozottan megjelentek olyan befolyások, amelyek a figyelmet, a szemléletet, a szemléletbeli erőket eltérítették a princípiumtól és a princípiumok Princípiumától. Ez a szemléleteltérítés igen nagy mértékben megjelent például a reformációban, amelyben nem lehet nem észrevenni egy szellemellenes tendenciát; megjelent magában a „reneszánszban”, ahol az elhalásra jellemző erők sokkal inkább jelen voltak, mint egy újjászületés erői; megjelentek abban az elsötétedésben, amit az antitradicionális szellemiség „felvilágosodásnak” nevez, hiszen ez a „felvilágosodás” spirituális szempontból egy elsötétedés volt; nagyon határozott elsötétedés. Azt nevezték világosságnak, ha a szemlélet Istentől a Föld felé fordult. Ez volt a felvilágosodás ebben a szó-használatban, s ami a mi szóhasználatunkban egy elsötétedés. Abban, amit modernitásnak nevezünk – és a modernitás az antitradicionalitás, az antispiritualitás egyik szinonimája – ezeket, mint előkészítő tendenciákat fel kell ismernünk. Sőt, nagyon sok tekintetben ezek már nemcsak előkészítő tendenciák voltak, hanem nagy mértékben hordozták azt is, ami magával a sötétséggel függ össze.

Szóhasználatunkban a modernitás nem a jelenkori világ technicizáltságát jelenti, s bár összefügg azzal, nem azt jelenti, nem erre irányítjuk a figyelmünket. A modernitás voltaképpen a tradíciótlanságot és a tradícióellenességet jelenti, a spiritualitás nélküliséget és a szembefordulást a spiritualitással; egy megfeledkezést Önmagamról – hogy egyes szám első személyben fogalmazzak – Önmagam összefüggéseiről a Szellemivel, a Lényegiséggel, a Feltétlennel, az Abszolúttal.

A modern világ egy eltávolodást jelent. Akármilyen szempontból tekintjük fejlettebbnek a modern világot egy régebbinél, ezek sohasem a lényeg vonatkozásában való magasabbrendűséget jelentenek. Ezzel szemben mindig arra kell figyelnünk, hogy mitől távolodott el az emberi tudat, mitől távolodtunk el, illetve mitől távolodtam el. És akkor kiderül, hogy éppen az Esszencialitástól távolodtam el. Akármit nyertem ebben a korban, az a nyereség elenyésző ahhoz a veszteséghez képest, amit a világ átélt. A világ egy szellemellenes – nem teljesen szellem nélküli, de tendenciózusan a szellemelleniséget előkészítő – korszakba lépett. Mikor lépett ebbe? Sok tekintetben évszázadokkal ezelőtt, sok tekintetben a XX. században, sőt igen sok tekintetben még a XIX. században. Gondoljunk a francia forradalomra, ami egy nagyon sötét tendencia hordozója volt, gondoljunk a különböző XIX. századi forradalmakra, és erre a századra. Azt is mondhatjuk, hogy az első világháború idején léptünk ebbe az állapotba, mondhatjuk, hogy annak a végén, vagy hogy a bolsevista forradalom idején, vagy a második világháború kezdetén, vagy éppen befejeződésekor. Ezek mind adekvát meglátások, mindegyik tételezés igaz e tekintetben.

Tény, hogy valamilyen folyamat elindult, igen régen elindult, ami fokozatossággal, de az utóbbi évszázadban rohamosan gyorsuló fokozatossággal elért abba a létállapotba, ami a legszorosabb értelemben vett napjainkat jellemzi. De a jelenkoron mindenképp egy tágabb időszakot, az utóbbi 100–150 évet kell érteni, mert ebben már azok a jellegzetességek, amelyek mondjuk a második világháború után manifesztálódtak, valamilyen germinális szinten már jelen voltak. Aki figyeli a folyamatokat, a szellemi folyamatokat és elég éber ahhoz, hogy valóban ezekre figyeljen, akkor ma már például öt évenként szellemi elsötétedésbeli etapokat tud megállapítani. Például az 1950-es évek nagyon sok tekintetben sokkal borzalmasabbak voltak mint a későbbiek, de még élt egy olyan mentalitás az emberekben, amely változást remélt, ami visszaalakulásban és visszaalakításban reménykedett, s egy értékrendnek a helyreállítását remélte. Pontosan ez a mentalitás ritkul meg, és szűnik meg ebben a világban. Ahogyan generációk távoznak a földi, emberi lét köréből, úgy állapítható meg egyre határozottabban – a sötétség világán belül is – egy elsötétedés. És ez bár megjelenik, természetesen a remény nem szűnik meg a jelenkorban sem, sőt a jövőben sem, de a reménynek ebben a világban mondhatjuk úgy, hogy eszkathológiai perspektívái vannak, és csak ezekben tud érvényesülni. Eszkathológiai perspektívákban tud érvényesülni a remény. Ilyenformán a közismert Omnia vincit veritas [’Az igazság mindent legyőz’ – a szerk.] elve minden jel szerint csak eszkathológiai perspektívákban igaz. A szorosan vett földi alakulások körében viszont úgy tűnik mintha ez a feltétlen igazság nem tudna érvényesülni. Az igazság igazság marad, de az igazságnak lehet mintegy az időbeliségből kilépő eszkathológiai érvénye, és ez megmarad. Romolhatatlanul megmarad. A szorosan időbe és történetiségbe vetett remény azonban egyre inkább elhalványul. És, hogy elhalványul, annak értelme van, hiszen azért halványul el, mert az igazság nem is jelenik meg.

A szellemileg orientálódó ember a céljait nem rögzítheti a földi világban; minden földi világba belevetített cél csak közbülső cél lehet. Ha a cél egy hegycsúcs megmászása – és ebben az esetben a hegycsúcsot mint hasonlatot alkalmazhatjuk a végső, emberfeletti transzcendens célra –, akkor a földi cél csak olyasmi lehet, hogy egy közbülső bércet érjek el és onnan folytassam az utamat. De az elsötétedés korában már olyan földi céloknak sincs remélhetősége, amelyek ugyan soha nem jelentették a végső célt, de legalábbis földi viszonylatok között valamilyen értelemben afelé mutattak; amikor legalábbis bizonyos értékrendek érvényesültek a földön, adekvát, hierarchikus tagoltság volt jelen, az emberek a helyükön voltak, mindenki azt a feladatot végezte, ami valóban a feladata volt, teljesen függetlenül attól, hogy ez kényelmes vagy kellemes volt, vagy nem. Amikor sötét, mondhatni úgy, hogy satanikus influenciák érvényesülnek a világban, az elsősorban a világ rendezettségének a feldúlásával jár együtt, a hierarchikus tagoltság rendjének összezavarásával, azzal, hogy nem lehet tudni, mi és ki az elsőrendű, mi a feladata ennek és ennek, mi a feladata a másiknak, mit kellene tenni, hogy egy szellemiséget tükröző földi élet valósuljon meg. A föld sohasem helyettesítheti a mennyek világát, legfeljebb valamilyen értelemben reprezentálhatja azt – és ez a reprezentáció az, ami tulajdonképpen a modernitás világában, a tágabban vett jelenkor világában megszűnik. Már régóta megszűnőben van, és fokozatosan egyre inkább megszűnik, és ez valószínűleg még jó ideig így fog folytatódni. Akármilyen vége lesz a dolgoknak, az igazi remény a földi–emberi világ létrendjét meghaladó, a transzcendenciára irányuló remény, abban gyökerezhet, hogy nekem közöm van a transzcendenciához, hogy szellemi lelkem a maga mivolta szerint éppen a transzcendenciához tartozik.

Amellett amit lehet, azt meg kell tenni a világ rendezése érdekében is. Feltétlenül meg kell tenni, egyértelműen, de tudva azt, hogy nem ez az igazi cél, és tudva azt is, hogy a hésiodosi értelemben megfogalmazott Vaskorban vagy Sötét-korban ezek a remények szükségképpen halvány és beszűkült remények, amelyeknek a valóra váltására irányuló külön remény többé-kevésbé elveszett. A jobb világba vetett hit adekvát, de a jobb világba vetett hit érvénye nem feltétlen; a feltétlen érvény pedig, amiben nem lehet csalódni, az nem a földi lét keretei között valósul meg. A modern világ erről alapvetően megfeledkezik. A modern világ sem az alfára, sem az ómegára nem tud figyelni; sem az Eredetre, a Kezdetre, a Kezdettelenségre, sem a lét feletti Végtelenre mint célra nem tud irányulni; a mivoltához az tartozik, hogy nem erre irányul. Kivételesen, egészen kivételesen irányulhatnak erre emberek, de az általános tendenciák, az általános tendencia-érvényesülések és -kisiklások körében ezek a kivételek nem tárgyalhatók, hiszen szélsőségesen ritkák. Valószínűleg sohasem voltak gyakoriak, de a jelenkorban egészen ritkák. Vannak, de egészen ritkák. Megismétlem: a jobb világra való irányulás és törekvés jogosult. Kikezdhetetlen jogosultsága azonban csak annak van, ami a földi–emberi lét meghaladásával áll összefüggésben.

A földi–emberi lét maghaladására való irányultság a földi–emberi lét keretei között a tradicionális világban nemcsak legitimálva volt, hanem minden ennek értelmében szerveződött. A világ úgy volt strukturálva, mintegy a természetes lendületénél fogva is, mintegy gondviselésszerűen is és megszervezetten is, amely ezt a szellemiséget tartotta fenn, ezt segítette, támogatta, erősítette, ezt vette körül úgymond védőbástyákkal, ezt éltette, és amely a destruáló tendenciákat ha nem is teljesen, de nem jelentéktelen mértékben ki tudta küszöbölni. Az antitradicionalitás világa, ami voltaképpen egy tágabban felfogott modernitás-világ, mindezzel szemben áll. Az igazi szellemi törekvéseket gátolja, fékezi, korlátozza, a démoni és satanistikus erők behatolását és érvényesülését elősegíti, támogatja, ezeknek kiszolgáltatja önmagát és kiszolgáltat másokat is, és kiszolgáltatja a világot és kiszolgáltatja az élet általános berendezettségét. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ebben a világban élünk. Bármilyen más strukturáltságú világra tekintünk, akár paradigmatikusan, hogy olyannak kellene lennie, konstatálnunk kell, hogy ez nincs így, hanem pontosan úgy van, hogy éppen a mindenki által megfigyelhető, mindenki számára megmutatkozó („megmutatkozó”: ez nem bizonyíték; itt megmutatkozásról van szó), hanyatlást gyorsító és egyéb tendenciák előtérbe kerülnek. Előtérbe kerülnek, és ezzel együtt kell helyt állnunk a földi világban, és ezzel együtt kell magasabbra, a felfelé irányultságra megtalálni a lehetőségeket.

Ebben a korban, az antitradicionális modernitás jelenkorában kétségtelen, hogy az aláásó és felbomlasztó törekvések, az elsötétedés körében egy kihívást lehet megtapasztalni. Lehet. Nem biztos, hogy ezt megtapasztaljuk, de meg lehet tapasztalni. Ez a kihívás erősebb, mint bármikor a történelem során volt. Minél nagyobb ugyanis a sötétség, annál nagyobb a kihívás, és ez egészen egy szélsőséges állapotig érvényes,

majd a legszélsőségesebb állapotokban már ez sem érvényes. Minél nagyobb a sötétség, egyesekben a szellem iránti igény annál nagyobb. A „boldogok a lelki szegények”, ami az eredeti szöveg pontos fordítása szerint „boldogok a szellemi szegények”, azt jelenti, hogy szellem iránti sóvárgás él bennük. Ez a szellemtelenség világában való szellemtelenség belátása, és a szellemi iránt való sóvárgás. Szegények valamiben, és arra irányulnak, hogy ezt szűntessék meg. És ez tulajdonképpen a Sötét-korszakban a lehetőségek dimenzióinak a megnyitása. Szembesülni a kihívással, a megfosztottsággal az egyik oldalról, a sötét erőkkel való feltöltöttség világával a másik oldalról. Ezekkel szembesülni kell, ezt látni kell. Látni és kihívásként felfogni. Bármilyen erősek a megfosztó erők, bármilyen erősek a megtévesztő és elfordító erők, én azokkal szembeszegülök. És ha még erősebbek, még inkább szembeszegülök. Tudom, hogy a vesztemet készítem elő, ha nem így teszek.

Nemcsak azt kell megállapítani, hogy egy fényteljesebb korból kijutva egy sötétebb korszakban vagyunk. Hanem azt is, hogy valóban ebben vagyunk, a múlt fényteljességében paradigmákat találunk, de ez önmagában elégtelen; a jövő meghatározása szempontjából elengedhetetlen, mégis elégtelen, és tulajdonképpen meg kell találni azokat a lehetőségeket a jelenkorban is, akkor is ha ennek minden ellentmondani látszik, hogy a legnagyobb sötétségből is, vagy szinte a legnagyobb sötétségből is van még kiút. Pontosan akkor, ha amit felfogunk, azt kihívás értelmében fogjuk fel. Ilyen értelemben tehát, ebben a szellemi rátekintésben sajátosan kell értékelnünk a tradicionalitás és a modernitás viszonyát, valóban atipikusnak kell felfogni az ezek között levő viszonyt, de ennek a megállapítása nem lehet egy múlt iránti siránkozás, főleg nem merülhet ki abban, nem merülhet ki az egyébként esetleg jogos nosztalgiában, hanem benső mentális, spirituális aktivitást kell, hogy felébresszen. A múlt, ami paradigmatikus érvényű lehet a jövőre nézve, és ezek között a jelen helyzet, amely a legélesebb próbatétel és a legélesebb, legvégletesebb kihívás jegyében jelenik meg – amennyiben éberen tudunk erre figyelni.